Oldal kiválasztása

magicinthemoonlight1

Mikor még 2011-ben először láttam az Éjfélkor Párizsbant, teljesen le voltam nyűgözve, és szinte révületbe mélyedve jöttem ki a moziteremből. Akkor jöttem rá, hogy Woody Allennek valami varázslatos víziója van az életről, a boldogságról és az önismeretről, amit minél több embernek ismernie kéne. Ez a vízió jelen van a Káprázatos holdvilág hátterében is, ám a filmből hiányzik az az extra, ami emlékezetessé tehetné.

1928-at írunk, mikor is a színpadon a kínai mágust, Wei Ling Soot alakító világhíres angol illuzionistát, Stanley Crawfordot (Colin Firth) egy berlini fellépése után megkeresi egy régi barátja, Howard Burkan (Simon McBurney). Burkan, aki szintén illuzionista, részben azzal keresi a kenyerét, hogy csaló médiumokat buktat le, azonban most túl nagy fába vágta a fejszéjét. Egy régi barátjának, Grace Catledge-nek (Jacki Weaver) – aki alig egy éve vesztette el férjét – franciaországi villáját megszállta egy nagyon is meggyőző – valamint csinos és fiatal – amerikai médium, Sophie Baker (Emma Stone) és az ő anyja (Marcia Gay Harden), ráadásul a lánynak sikerült elcsavarnia Grace fiának, Brice-nak (Hamish Linklater) a fejét. Grace másik gyermeke, Caroline (Erica Leerhsen) és az ő pszichoanalitikával foglalkozó férje, George (Jeremy Shamos) viszont aggódik, hogy Sophie csak a pénzükre hajt, és ezért megkérték Howardot, hogy leplezze a lányt – ez neki viszont nem sikerült. Ezért hát most megkéri régi barátját, a nála is jobb illuzionistát, Stanleyt, hogy utazzon vele a Riviérára – legalább így lesz alkalma meglátogatni Vanessa nagynénjét (Eileen Atkins) –, menjen el Catledge-ékhez, és rántsa le a leplet Sophie-ról. A baj csak akkor kezdődik, mikor Stanley semmi arra utaló nyomot sem talál, hogy Sophie csaló lenne.

magicinthemoonlight3

A probléma alapvetően nem a karakterekben rejlik: önmagában mind Sophie, mind Stanley kifejezetten érdekes. Sophie kellemesen pimasz, nagyszájú, életvidám, viszont ezzel egy időben bájos, és van benne csak egy csepp számítás, még úgy is, hogy a látszat ellenére kissé zavarja Brice rajongása, és az összeg, amit rá költ. Vele ellentétben Stanley a végletekig szkeptikus, és nem kicsit egoista, mégis van annyi sármja és szaktudása, hogy szimpatikus tudjon maradni. A bajok mindössze akkor kezdődnek, mikor őket kettejüket egymás mellé rakjuk.

Mert hát Woody Allen belőlük akar szerelmespárt faragni. Ezzel egyrészt az a probléma, hogy Colin Firth lazán Emma Stone apja lehetne, és emiatt kicsit pedofilnak tetszik az egész páros, másfelől pedig az, hogy a két színész között egyszerűen nincs ilyen fajta kémia. Az egész sztori amúgy tökéletesen működik addig, amíg nem erőltetik rá Sophie-ra és Stanleyre a szerelmi szálat – a kölcsönös szimpátia és tisztelet tökéletes, a kapcsolatuk ilyen téren szépen is fejlődik, és egy ponton még egész romantikusak is, ám a végén a nagy összeborulás már teljesen hiteltelen. Szóval nem és nem – őket kettejüket nem kellett volna összehozni.

D12_DSCF9159 (EW).JPG

A felszíni szerelmi történet mögött természetesen most is ott van a kicsit rejtett, filozofikusabb mondanivaló – itt ez pedig nem más, mint annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy vajon mi a jobb, hogyha karót nyelten ragaszkodunk a szkepticizmushoz, vagy ha merünk álmodni, hiszünk a lehetetlenben és a kis fehér hazugságokban, és ezekben lelünk boldogságot? Stanley az előbbi álláspontot képviseli, és bár két lábbal áll a földön, nem éppen a legboldogabb ember a világon, miközben Sophie inkább hisz a természetfölöttiben – és nem is éppen a legőszintébb ember –, viszont boldog, életvidám, jól érzi magát a bőrében, ám a kérdés megválaszolása akkor is a nézőre marad (bár egy kis álmodozás ajánlott).

A képi világ természetesen most is gyönyörű, háttérnek a francia Riviéra szolgál, ami már önmagában is lenyűgöző, ha meg benépesítjük a húszas évek előkelőségeivel és az összes tartozékukkal (old school kocsik, dapper urak, flapper hölgyek, no, meg egy kis spiritualizmus), így a film kész desszert a szemnek.

DSCF9488.RAF

A Káprázatos holdvilág, bár magán hordozza Woody Allen egyértelmű kézjegyét, nem egy kiemelkedő alkotás. Szép és bájos és igen, bizonyos szinten varázslatos, viszont a rendező más munkái mellé állítva – mint például a már emlegetett Éjfélkor Párizsban – kicsit már csalódást okoz.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.