Az a baj a nagyon erős trailerekkel meg az elsöprően pozitív visszhanggal, hogy olyan magas elvárásokat ébresztenek a nézőben a film iránt, amihez az nem biztos, hogy fel tud nőni. Sajnos én így jártam a Kingsmannel is.
A Kingsman egy nemzetközi, politikailag független, a béke fenntartásán dolgozó elit kémszervezet, akik vallják, hogy a modern férfi páncélja az öltöny, és ahová a bejutás kihalási alapon működik – ha egy ügynök meghal, az összes többi előáll egy jelölttel, akik közül hosszú és veszélyes kiképzés/állásinterjú folyamán választják ki azt a személyt, aki elfoglalhatja az elhunyt helyét a szervezetben. Tizenhét évvel ezelőtt egy ilyen, a válogatás utolsó körébe jutott ügynökjelölt önmagát feláldozva megmentette Harry Hart (Colin Firth), kódnevén Galahad életét, és hogy ezt meghálálja, Harry esküt tett, hogy ha szükségük lesz rá, a halott férfi családja egyszer bármilyen szívességet kérhet tőle. Ennek a szívességnek a beváltására most kerül sor: a Harry életét megmentő ügynök fia, Töki (Taron Egerton) kisebb összetűzésbe kerül a rendőrséggel, és Harryt hívja, hogy húzza ki a csávából. Galahad azonban ennél többet tesz – meglátva a fiúban a potenciált, előterjeszti őt egy frissen megüresedett Kingsman-posztra. Bár Töki munkásosztálybeli származása miatt hátránnyal indul sznob riválisaival, például a nagyképű Charlie-val (Edward Holcroft) és kedves Roxyval (Sophie Cookson) szemben, a srác mindent megtesz, hogy bebizonyítsa, éppen olyan jó Kingsman ügynök válhat belőle, mint bárki másból.
Miközben zajlik az új ügynök kiválasztása, a Kingsmanek továbbra is azon dolgoznak, hogy fennmaradjon a világbéke, ami igencsak nehéz feladatnak bizonyul, hiszen új, ismeretlen ellenséggel kell szembenézniük. Világszerte sorra tűnnek el a hírességek, egy elrabolt egyetemi tanár, Arnold Professzor (Mark Hamill), aki eltűnésének ügyében pont az elhunyt ügynök, Lancelot (Jack Davenport) dolgozott, hirtelen előkerül. És bár mindent homály fed, a nyomok a különc internet-milliárdoshoz, Valentine-hoz (Samuel L. Jackson) és jobbkezéhez, Gazellához (Sofia Boutella) vezetnek.
Azt előre szeretném leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy ne tetszett volna a film, hanem egyszerűen arról, hogy úgy éreztem, ennek bizony nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Szórakoztató volt, lekötött, de messze nem volt rám akkora hatással, mint például az Éjfélkor Párizsban vagy a Galaxis őrzői.
Az alapötlet nagyszerű: adott egy titkosszolgálat, ami kifejezetten arra épül, hogy ügynökei úriemberek legyenek – vagyis a jó modor nevében mutatkozzanak be szépen, tökéletesen szabott öltönyükben végezzenek az ellenséggel, majd hatalmas hozzáértéssel fogyasszanak el egy pohár minőségi viszkit. Mivel ezt egy kicsit túl is játsszák a filmben, már alapból adott egy kis abszurd hatás, ami gyönyörűen működik, viszont a készítőknek sikerült még egy dologra kiéleznie ezt a „posh”-ságot: így mutatnak rá a sznobok és a munkásosztály között jelen lévő feszültségre, gyönyörűen egyensúlyozva a megvetés és az irigység közt. De ha még ez nem is lenne tökéletesen kihasználva, már az ügynökök kifinomult stílusa nyerő – ugyanis, srácok, nem hiába mondják azt, hogy a nők számára olyan egy jól szabott öltöny, mint a férfiaknak a szexi fehérnemű.
A jó alapra jó karaktereket helyeztek: Harry szinte már művészi távolságtartásával, amit néha pompásan elhelyezett, intenzív érzelemkitörések szakítanak meg, rettentő izgalmas karakter, miközben a forrófejű Töki, aki a film folyamán szépen, lassan lenyugszik és nagyszerű ügynökké válik, már legelső jelenetében, mikor egy hatalmas szeretet-löket kíséretében visszateszi csecsemő kishúga szájába a cumit, belopja magát a néző szívébe, miközben az ügynökjelöltek kiképzését végző Merlin (Mark Strong) a film második felében brillírozik csak igazán. A mérleg másik oldalát Samuel L. Jackson beszédhibás Valentine-ja hozza egyensúlyba, aki egy olyan egyedi és különc főgonoszt hoz, hogy azt tanítani kellene. Mellette Gazella feleannyira sem érdekes karakter, viszont borotvaéles pengékkel felszerelt műlábai bámulatos akciójelenetekre ad lehetőséget.
A mellékszereplőkkel már messze nem voltam ennyire megelégedve. Mind Roxyban, mind Charlie-ban annyi lehetőség volt, amit kiaknázatlanul, hogy az már fájt. Roxytól arra számítottam, hogy majd Töki társa lesz, és ez valamilyen szinten így is lett, és építgették is a két karakter kapcsolatát, ám ebből a végére mégis csak egy kis lapos valami lett, és a lányt sem sikerült teljesen elmélyíteni (jó kém, kedves, tériszonya van – gyakorlatilag ennyit tudunk meg róla) és ezért haragszom is a készítőkre. Viszont Charlie esete még jobban fáj, hiszen karakterét mintegy Töki riválisa/ellenségeként vezették be, ám a srácot annyira margóra állították, hogy ennek nem volt semmi súlya. Charlie egy ponton feltűnik, szemétkedik, az apjával fenyegetőzik (á la Draco Malfoy), aztán eltűnik, majd hirtelen ismét feltűnik, és… Ennyi. Lapos. Elméletileg a folytatás lehetősége nem kizárt, márpedig ha összejön, remélem, hogy jobban elmélyítik majd ezt a két karaktert, bár hogy őszinte legyek, ennek nem sok esélyét látom.
Másik problémám a filmmel az erőszak alkalmazása volt. Ne nézzetek kis nebántsvirágnak, nincs semmi bajom egy kis bunyóval – Töki és Gazella harcát a végén kifejezetten imádtam –, meg tűzharccal, de van egy pont, ahol besokallok. Itt ez a folyamat nálam a templomi jelenettel kezdődött, de rendben van, oké, annak a validitását elismerem, akkor is, ha a háromperces szcéna másról sem szól, csak hogy egy halom ember öli egymást. Viszont a fejrobbanás… Kérem szépen, ha egy ember feje felrobban egy filmben, az sokk-faktor. Ha viszont egy halom ember feje robban fel szépen sorban, tűzijátékot imitálva, az már szimplán ízléstelen.
Ezekhez jön még az, hogy bizonyos pontokon a film eljátszadozott dolgokkal, amik remek, komoly történetszállá nőhették volna ki magukat, ám nem tették. Egy ponton bekövetkezik egy esemény, ami kvázi anarchiához vezethetne, de törődik vele valaki is? Nem. Miután csináltak belőle egy látványos jelenetet, el is felejtjük az egészet. A való életben Valentine terve sem sikerülhetne szerintem, mivel más, az iparágban érdekelt szervek hamarabb elintézték volna, hogy rejtélyes baleset érje, minthogy beindíthatta volna a folyamatot. Meg igazából azt sem értettem, hogy miért nem szúrt senkinek sem szemet, hogy filantróp internetmágnás jobbkezének miért vannak halálos pengék a lábai helyén – mondjuk efölött még hajlandó vagyok szemet hunyni, és azt mondani, mindez a film szatirikus mivoltának hozadéka.
Apropó: az öltönyök mellett talán az tetszett a legjobban, mikor a film átment metába – mint például mikor Valentine és Harry elbeszélgetett a régi, giccsbe áthajló kémfilmek abszurd gonosztevőiről, vagy mikor Valentine felhozza a gonoszok drámai pillanatban kötelezően megejtett nagy monológjait. A Kingsman ezekkel az apróságokkal gyönyörű fricskát ad a műfajnak, miközben bámulatosan kiforgatja őket – és ezek azok a dolgok, maga a Kingsman szervezet léte mellett, amik igazán életet lehelnek ebbe a filmbe.
A Kingsman mind vizuálisan, mind karakterileg a helyén van, és helyenként még nagyon okos kis csavarokkal is dolgozik, ám történetvezetése hol lyukas, hol megbicsaklik kicsit, és ezért számomra az összhatás messze nem volt olyan lehengerlő, mint amire számítottam. Ennek ellenére azért tetszett, és remélem, lesz folytatás, ám a kedvenceim közé nem sikerült bekerülnie.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback