Nem könnyű ezt kimondanom, de… kezdem ismét élvezni ezt a sorozatot. Tudom, ez engem is meglep.
April és Jackson a lehető legrosszabb híreket kapják babájukat illetően, ami után nehéz döntést kell hozniuk, bár April még bízik a csodában. Hogy támogassa fiát, Catherine is Seattle-be jön, ahol fél év után ismét újra találkozik Richarddal, először az elszalasztott lánykérés után. Amelia megpróbálja eltávolítani egy férfi agytumorát, ami miatt az már elvesztette a látását, és ha a műtét sikerül, még arra is van esély, hogy a beteg újra láthat. A sürgősségire behoznak egy nőt, akit a férje kacsavadászat közben véletlen nyakon lőtt – és akiről csak a műtőben derül ki, hogy terhes, ráadásul már be is indult a szülés. Mindeközben Meredith elszántan keres valakit, aki átvenné a hétvégi ügyeletét, és még valakit, aki elvállalja a gyerekeket, hogy hétvégén meglátogathassa Dereket.
Egy ideje már sírok egy April/Jackson-központú epizódért, miután szegényeket olyan nehéz – ám dramaturgiailag csodás – helyzetbe hozták, és ha eme kérésemet nem is egészen teljesítettek a héten az alkotók, azért kifejezetten meg vagyok elégedve a munkájukkal. A rész elején és a végén a narrációt April szolgáltatta, az út pedig, amin végigmentek Jacksonnal az epizódban egyszerre volt szívbemarkolóan fájdalmas és gyönyörű. Egy ideje már problémám a sorozattal, hogy képtelen vagyok érzelmi szálat kialakítani a szereplőkkel, ám most végre sikerült megérinteniük – és nem csak Apriléknek.
Az egész banda viselkedése nagyon megható volt – mikor kiderült, hogy mi lesz a sorsa Aprilék babájának, az orvosok összedugták a fejüket, mit is tehetnének értük, és pár rossz ötlet után végül Amelia állt elő azzal, hogy gyújtsanak gyertyát értük. Ezt követően ez a gyertyagyújtás-motívum kötötte össze az epizód különböző cselekményszálait, amikor pedig a rész végére minden gyertya égett a kápolnában, az egyszerre volt vizuálisan gyönyörű és megindító. Az pedig, hogy mindezt Amelia ajánlotta, valamint a nő utolsó sora, külön szívszorítóvá tette az egészet (háttérinfó: Amelia állandó karakter volt a Grace Klinika spin-offjának, a Doktor Addisonnak későbbi évadaiban, amiben ő is életet adott egy súlyos beteg babának, aki kevesebb, mint egy óráig élt).
A másik szál, ami nagyon tetszett, a nyakon lőtt nő története volt. A „nem tudtam, hogy terhes vagyok”–ötlet elég klisés – is lehetne, ám itt működik. Ami pedig igazán széppé tette az egészet, az az, hogy a nő úgy tudta, hogy sosem lehet gyereke, pedig szerettek volna a férjével. A férj reakciója a babára – arra a babára, akinek a létezéséről nem is tudott, mikor feleségét betolták a műtőbe –, a hitetlenkedés, majd az öröm, egyszerűen csodaszép volt.
Bevallom, Amelia kiakadását annyira nem értettem, bár az indokai arra, miért is ragaszkodott annyira ehhez a műtéthez – amivel gyakorlatilag csak Herman operációjára gyakorolt – nagyon is érthetők. Richard és Catherine annyira nem tudott megfogni, mivel ezt a szálat is már túlhúzzák az alkotók, viszont az utolsó jelenetük tényleg szép volt. Meredith, és főleg Alex reakciója az egész ügyre egész édes volt, hozott egy kis komikus felhangot ebbe az amúgy rettenetesen szomorú epizódba, Maggie felajánlása a végén pedig különösen melengette a szívemet.
Szóval én sem hiszek a szememnek, de miután annyit szenvedtem ennek a sorozatnak a nézése közben az elmúlt egy-két évben, most ismét kezdem élvezni a Grey-Sloan Memorial Hospital mindennapjait. Persze, nem tartanak ott, mint a sorozat elején, de azért javuló tendenciát mutat a történet.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.