Rózsaszín ködbe burkolózó, cuki, habos-babos, tizenkettő egy tucat romkomra számítottam, erre kaptam egy mély, valódi érzelmekkel átitatott történetet – és egyáltalán nem bánom.
Rosie (Lily Collins) és Alex (Sam Claflin) ötéves koruk óta legjobb barátok, akik mindent megtesznek, hogy még csak eszükbe se jusson, hogy ennél akár több is lehetne köztük, pedig a vak is látja, hogy szerelmesek egymásba. Eme hozzáállás leginkább Rosie tizennyolcadik születésnapja után lép életbe, mikor némi rossz kommunikáció és alkoholmámoros amnézia eredményeként Alexben kialakul az a tévképzet, hogy a lány sosem tudná viszontszeretni őt. Ám ez a kis probléma nem vet árnyékot barátságukra, és a két fiatal továbbra is azt tervezgetik, hogy majd együtt mennek egyetemre a tengeren túlra, Bostonba. Mindkettejüket fel is veszik – Alexet az orvosira, Rosie-t szállodaigazgatás-szakra –, ám ekkor beüt a menykő: egy balul elsült éjszakát követően Rosie teherbe esik, és úgy dönt, megszüli a babát. Erről azonban Alexnek nem szól, mivel nem akarja visszatartani a fiút, így az nélküle megy Bostonba, elindítva kettejük szerelmének tizenkét éves kálváriáját.
Bevallom, kicsit hadilábon állok a romkomokkal – nagyon sokban csalódtam már, és talán az utolsó darab, amire azt mondtam, hogy „na, ez tényleg tetszett” Sandra Bullock Nászajánlata volt, így hát az Ahol a szivárvány véget értől is féltem kicsit, mivel az élt bennem, hogy ez sem több egy cuki romkomnál. Téves: bár a film az IMDb szerint is romantikus komédia, én inkább azt mondanám rá, hogy romantikus dráma némi humoros felhanggal.
A történet egyáltalán nem habos-babos, hanem piszkosul kemény és valódi. Az erre utaló első bizonyítékkal már a film kezdete előtt szembesültem, ugyanis már a moziteremben ülve döbbentem rá, hogy az Ahol a szivárvány véget ér bizony tizenhatos besorolást kapott – ráadásul joggal. Ugyanis van benne szex – és szexbaleset –, káromkodás, és… Hát, válogatott durvaságok, amivel az ember akarva-akaratlan tönkreteheti mások életét.
Viszont a film ettől függetlenül még kifejezetten szórakoztató, számos helyen megnevetetett – a fő humorforrás amúgy Rosie legjobb barátnője, Ruby (Jamie Winstone) –, és tette mindezt úgy, hogy az nem ment a narráció rovására. Rosie és Alex története, amit remek mellékszereplők támogatnak meg, egyszerre gyönyörű és szívfacsaró, karakterfejlődésük és ezzel együtt minden egyes hiba, amit elkövetnek, teljes egészében hiteles. Ezen felül a színészi játék is gyönyörűen a helyén van – külön emelném ki Sam Claflint Rosie beszéde alatt a film végén, mikor is a színész egyetlen szó nélkül milliónyi érzelmet volt képes átadni.
A film vizuálisan is megfogott – az ír táj, építészet már alapjáraton gyönyörű, és ehhez jöttek még olyan easter eggek – miután a történet a kétezres évek elején indul –, mint az elpusztíthatatlan tégla-Nokia és az MSN, amivel engem megvettek kilóra. Ami ilyen szempontból még érdekes, az az, ahogy a szereplők öregedését megoldották – mondjuk ez szerintem kicsit felemásra sikerült. Sam Claflin ugyanis nem éppen a legmeggyőzőbb tizennyolc éves, Lily Collinstól viszont teljes egészében elhittem a film vége felé, hogy egy harmincéves nő, akinek van egy kiskamasz lánya.
Persze azért voltak olyan dolgok a filmben, amivel nem voltam teljes egészében megelégedve. Először is kicsit úgy éreztem, hogy a játékidő vége felé a két nagy monológ – előbb Rosie-é, majd Alexé – kicsit már sok, túl lett húzva, túl lett dramatizálva. Nem azt mondom, Rosie-é mindenképpen kellett, és tulajdonképpen Alexének is volt létjogosultsága, csak én egy kicsit rövidebbre vágtam volna őket, és kicsit visszavettem volna a drámából. A másik, nagyobb problémám viszont, hogy maradtak lyukak a sztoriban – ilyen lyuk például Rosie két öccse, akik gyakorlatilag megszűnnek létezni, mikor Rosie elköltözik otthonról.
Mindent egybevetve kifejezetten tetszett a film – teljesen őszintén mondhatom, hogy felülmúlta az elvárásaimat. Volt benne humor, romantika, dráma, szívfájdalom, és mindez olyan arányban, hogy a végeredmény nagyon is szórakoztató legyen. Gyerekek, ha a Valentin-napot mindenképpen a moziban akarjátok tölteni, akkor inkább ezt nézzétek meg, mint A szürke ötven árnyalatát!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback