Még élek. Hangsúly a mégen.
Egy szemetes konténerben egy megfojtott fiatal, csinos, szőke nő holttestére bukkannak – halálakor a nő hálóinget viselt, mezítláb volt, talpán sérülésekkel, ami arra utal, hogy menekülhetett valaki elől. Ahogy megindul a nyomozás, egyre több zavaró részlet derül ki a nő életéből: visszaeső drogos és piti bűnöző, aki azonban már fél éve teljesen tiszta, viszont három hónapja nem lakik a bejelentett lakhelyén, volt szobatársa szerint azért, mert új, jól fizető állást kapott. Mindeközben Lanie, akit a kezdetektől kezdve nyugtalanít valami az ügyben, rémisztő dologra bukkan a boncolás folyamán: az áldozaton plasztikai műtétet végeztek, méghozzá azzal a módszerrel, amit Dr. Nieman (Annie Wersching), a 3XK-jel összedolgozó plasztikai sebész is használt – aki ráadásul, mint kiderül, az előző évi sietős távozása után ismét visszatért New Yorkba. Lanie ekkor jön rá, mi is annyira rémisztő a gyilkosságban: az áldozat és az elkövetési mód pontosan megfelel 3XK (Michael Mosley) szokásainak.
Nem baj, ha egy kis tévés paradoxon boncolgatásával kezdem? Esküszöm, az epizódhoz kapcsolódik. Szóval vegyünk egy jól menő sorozatot, ami éppen le akar dobni egy hatalmas bombát a nézőkre – mivel mondjuk az átlagosnál nagyobb nézőszámot akar elérni. Mit csinál hát? Kitalál valami nagyon durva sztorit, és azt szépen reklámozza, jó előre bejelenti, mekkora durranás is lesz. Csakhogy azáltal, hogy ezt teszi, ez egész már nem is lesz olyan meglepő. Ám mégis kénytelen reklámozni, mert ha nem teszi, akkor a nézők pont ugyanúgy – és ugyanakkora számban – fognak leülni a tévé elé, mintha egy egyszerű epizódról lenne szó.
Na, pontosan ez volt a bajom ezzel az epizóddal – ami nem is az epizód hibája, hanem az egész jelenségé. Mert az, hogy visszahozták Niemant és 3XK-t nagyszerű ötlet, totálisan hátborzongató és működik rendesen a sokk-faktor – vagyis csak működne, mert már hetekkel korábban tudtuk, hogy jön a két pszichopata sorozatgyilkos, és így máris nem lepődünk meg, mikor kiderül, hogy Nieman műtötte az áldozatot. Szóval a sztori király, csak a marketing nevében már túl korán lelövik a legnagyobb poénokat, és így még el sem kezdődik az epizód, (számomra) máris veszített élvezeti értékéből.
De most vissza ahhoz a részhez, hogy mennyire király volt ez a rész. Emlékeztek, a múlt héten magyaráztam kicsit a krimi két alapválfajáról, a whodunnitról és a howcatchemről – na, ez az epizód tipikusan az utóbbi volt. Mert megvan Nieman, megvan 3XK, és mindenki tudja, hogy bűnösök, és ők is tudják, hogy a zsaruk tudják (jaj, ez a mondat!), viszont Beckették nem tudnak semmit sem bizonyítani, mert – ba-da-bumm! – Niemannék az előző évadban elloptak minden tárgyi bizonyítékot, a digitális aktákat pedig megsemmisítették.
És hogy még tovább fokozzuk ezt, jelen esetben 3XK valaki másnak adja ki magát – egy férfinak, aki sosem szerette a saját arcát, ezért Niemannal átszabatta, nem is tudva, hogy egy ismert sorozatgyilkos kinézetét kapta, arról meg aztán fogalma sincs, hogy kicsoda Kate és Castle. Ezek a jelenetek amúgy kicsit az Agents of S.H.I.E.L.D. A Fractured House című részére emlékeztettek: ott Grant és Christian Ward adta elő a maga verzióját egy bizonyos eseménysorról, mikor is a néző az előző szezon ismeretében tudta, hogy Grant mond igazat, a másik fél viszont annyira meggyőzően adta elő magát, hogy megingatta a hitét. Itt is pontosan ez történt: Jerry Tyson olyan remekül adta, hogy ő valójában nem is Jerry Tyson, hogy még én is meginogtam – mi van, ha a srácok tényleg a rossz embert kapták el?
Amúgy maga az epizód úgy lesz egyre erősebb, ahogy haladunk előre. Egy nagyon aranyos jelenettel nyitunk – mondjuk ez már megszokott –, ami egy már többször finoman előhozott témát vet fel, ám mellékszál most nem lesz belőle – bár a duplarész második felére még lehet. Ezután mondom, számomra volt egy kis visszaesés, mivel a marketing már előre lelőtte azokat a dolgokat, amik nagyon üthettek volna, ám amint ezen túllendülünk, igazán beindulnak az események. Mind Jerry Tyson, mind Nieman veszélyes és okos ellenfél, aki úgy tűnik, mindig egy lépéssel Castle-ék előtt jár (mondjuk azt szeretném megjegyezni, hogy Castle-ék meg mindig pontosan azt teszik, ami a leglogikusabb, ergo eléggé kiszámíthatók, és ennek nyomán egész könnyű felkészülni arra, hogy játsszák ki őket. Egyszer kéne csak valami teljesen váratlan lépést hozni, és máris a bandánál lenne a lépéselőny). A rész végére meg aztán tényleg végképp eldurvulnak a dolgok – Tysonék csavart labdát dobnak, valaki egy zöldfülű hibának hála besétál a csapdába, aminek hatására durva függővéggel zárunk, aminek a hátterében felcsendül a már ismerős dal: we’ll meet again…
Itt akár le is zárhatnám a cikkemet, ám még van két apróság, ami azért zavart, és amit szeretnék megemlíteni. Az egyik az, hogy az epizód elején kicsit hülyék a srácok: adott egy megfolytott fiatal, szőke nő, ami csak úgy ordítja, hogy 3XK, mégis csak Lanie-nek esik le, és neki sem rögtön, hogy Tyson keze van a dologban. Kedves írók, Tyson és Nieman munkássága már olyan szinten traumatizálta az egész bandát, hogy egy ilyen jelet már úgy egy kilométeres távolságból ki kellett volna szúrniuk. A másik bajom inkább narrációs/technikai probléma: az epizód folyamán egyfolytában bevágásokat láthattunk 3XK korábbi felbukkanásairól. Ezt igazából egy „ez történt korábban”-klippel ki lehetett volna váltani (nem mintha amúgy nem emlékeznék a 3XK-sagára, mint már mondtam, elég traumatikus eseménysor), ám mivel a beszurkált jelenetek dramaturgiailag annyira nem lógtak ki, meg hát kicsit azért a feszültséget is növelték, nem panaszkodom túlságosan miattuk.
Szóval, visszatérve a bevezetőre: még élek. Még. Az epizód maga nem fájt annyira, csak a vége, az viszont nagyon. És ahogy elnézem, nem csak nekem: az internet Castle-néző részének elég nagy hányada jelen pillanatban éppen nagyban kiabál, hogy „NEEE!” a közösségi média különböző fórumain, miközben a következő epizódig hátralévő perceket számolgatja. Azt hiszem, jobb lesz, ha én is beszerzek valami számlálót.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
