Az eminens Stephen King Jó tanuló című, viszonylag rövid történetéből készült filmadaptáció, és rengeteg King–műhöz hasonlóan köze sincs a horrorhoz, cserébe viszont a thriller legtöbb jó tulajdonságát felvonultatja: van benne lélektani feszültség, torzult pszichével rendelkező főszereplők, rejtegetett emberiség elleni/háborús bűnök, zsarolás, gyilkosság és néhány fordulat. A misztikum tárgya most nem a természetfeletti, hanem a nagyon is emberi, ami éppen attól félelmetes, hogy tudjuk, megtörtént, és bármikor újra megtörténhet. Az eminens sajnos nem túl ismert alkotás, pedig kapcsolódik a holokauszt–filmek témaköréhez, csak éppen ez a történet nem a szenvedők, hanem az elkövetők lélektanát igyekszik felvázolni, a végeredmény pedig azzal együtt is hiteles, hogy megtartja a titokzatosság légkörét a főszereplők körül.
Todd Bowden (Brad Denfro) kedvenc tantárgya a történelem, még saját kutatást is végez önszorgalomból, amikor egy kifejezetten érdekes témához, a második világháborús holokauszthoz érkeznek. Egy nap, a buszon ülve meglát egy arcot, ami az egyik könyvben látott náci tisztre emlékezteti. Egy meglepően okos kutatás után megbizonyosodik arról, hogy nem tévedett, és megzsarolja Kurt Dussandert (Ian McKellen), az egyedül élő, ártalmatlan öregembert, hogy felfedi a múltját, hacsak nem meséli el részletesen, mi történt a gázkamrákban. A férfi nem tehet mást, enged a fiúnak, és beszél a szörnyűségekről. Az a néhány történet, amit elmesél, képes a kopasz, csíkos ruhás, negyvenkilósra fogyott rabok megjelenítése nélkül is érzékeltetni minden szörnyűséget. Az eminens éppen azért lehetne különleges a holokauszt–filmek között, mert semmit sem mutat, ami megrázó, véres vagy visszataszító, mindent a néző fantáziájára bíz.
Az nem derül ki, Todd hogyan képzeli el a jeleneteket, de az álmaiban, sőt egy nappali hallucinációjában is megjelenik egy megkínzott, sovány ember, aki talán az ő lelkiismeretének csökevényét jeleníti meg. A jóképű tizenhat éves fiú valójában egy zsarnok, ráadásul hamar kiderül, hogy szadista hajlamai vannak, ami végül állatkínzásban nyilvánul meg – ebből szerencsére szintén nem látunk semmit sem.
Az öregember mélységei, aki eleinte a kissé mogorva, de jóindulatú szomszédokhoz hasonlít, lassabban tárulnak fel. Nincs kedve a múltban vájkálni, és minden rémtettéről árnyalatnyi sajnálkozással beszél, de amikor Todd egyenruhát szerez neki, és nehezen, de ráveszi, hogy felpróbálja, Dussander szinte önkívületbe kerül, mintha kinyílt volna egy régen bezárt ajtó, amit most már nem lehet újra becsukni. A gyilkos ösztön fokozatosan mutatkozik meg, először egy állattal, majd egy emberrel szemben. Az öregember is megtalálja a módját, hogyan zsarolja a fiút: például azzal, hogy az igazgatóhelyettes, Edward French (David Schwimmer) előtt Todd nagyapjának adja ki magát, így a fiú saját magát is leleplezné a világ előtt, ha feladná a háborús bűnöst.
Az irányítás kikerül Todd kezéből, aki egyébként hiteles, kissé még naiv, de nagyon intelligens és ravasz, pszichopatikus jellem. Kérdés, hogy volt–e valaha irányítás, vagy pedig az önző, saját érdekeiket bármi áron érvényre juttató zsarnokok veszte elkerülhetetlen? Törvényszerű, hogy a gonoszoknak le kell bukniuk? A film nem egyszerűen igennel vagy nemmel válaszol. A gonoszok sem egyszerűen gonoszok, nem démonizált, kisstílű szadisták, amilyennek gyakran ábrázolják őket különböző műfajú és témájú filmekben. A gonosz hitelesebb képe inkább olyan, mint Todd: szép, normális, ártalmatlannak látszik, és senki sem gondolná, őt magát is beleértve, hogy milyen erők mozgatják.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
