- „– Okunk van feltételezni, hogy Mózest rejtegeted, a Kánaán Népe Front egyik körözött tagját.
- – Én nem. Én csak egy szegény öregember vagyok. Nincs időm törvényszegőkre. A lábam már őszül, a fülem kérges, a szemem is hajlott és púpos.”
- A jelenetet nézve, amikor Nun (Ben Kingsley) elbújtatja Mózest (Christian Bale), és jön egy-két kósza egyiptomi katona, nehéz nem a Brian élete (Monty Python’s Life of Brian, 1979) hasonló jelenetére gondolni, amikor a római katonák alapos házkutatást végeznek a kérges fülű, pimasz Matthiasznál, majd találnak egy kanalat.
- Ridley Scott második szandálos filmjében több momentum is nevetségesen hatott. Mózesen és Ramszeszen kívül a szereplőknek nincs igazán játéktere. A nagy nevekkel beharangozott film e nagy nevek viselőit körülbelül díszletként kezeli. Aaron Paul (Józsua) karaktere kimerül annyiban, hogy néz. Nem csinál semmit, csak bámul. Sigourney Weaver (Tuja) ízléstelenül felcicomázott ruhában álldogál. Hozzátenném, hogy a barnító spray-vel befújt Joel Edgerton (Ramszesz) mellett szinte világít hófehér bőre. Rendkívül hiteles.
Továbbá az alkotók próbálnak mindenre áltudományosan megalapozott választ adni. Természetesen nem Mózes választotta ketté a tengert, hanem egy cunami miatt tűnt el a víz egy időre, hogy aztán hatalmas hullámként visszahömpölyögjön. Ennél a pontnál a Csillagok között (Interstellar, 2014) ugrott be, de elhessegettem Matthew McConaughey tenyérbemászó arcát, mivel a fent említett, túlértékelt, okoskodó sci-fi-től heveny agygörcsöm támad. Pozitív élmény, hogy az Exodus megtekintése alatt nem történt velem hasonló, egész jól elnevetgéltem magamban, habár nyilvánvalóan nem ez volt a film célja. Az viszont megfejthetetlen kérdés számomra, hogy mi volt Christian Bale célja a szerepe felépítése, megformálása során. Kicsit úgy tűnt, mintha magában végig poénra venné az egészet. Lehet, hogy a képzeletem játszadozott csak.- A tíz csapás megjelenítésére látszik, hogy rengeteg pénzt és energiát áldoztak. Ami kiakasztott, az a tizedik csapás: az egyiptomi elsőszülöttek halála. Ahogy Ramszesz karjaiban himbálja ernyedten csüngő, halott kisfiát szerintem túl explicit és ízléstelen módja egy elhunyt csecsemő filmvásznon való ábrázolásának. Ha Ramszesz, akkor itt kell megemlítenem, hogy megnyilvánulásai leginkább egy keménykedő drogbáróra emlékeztettek. Szinte vártam, mikor kezd bele Tony Montana éttermi monológjába: „Kívánjatok jó éjszakát a rosszfiúnak! Gyerünk. Utoljára láttok ilyen rosszfiút mint én, az biztos. Gyerünk. Adjatok utat a rosszfiúnak!” (Scarface, 1983)
- Ám mégsem Ramszesz gengszterkedése volt a legkínosabb, hanem az, hogy Isten egy felettébb irritáló kisfiú képében adja ki parancsait Mózesnek. Miért kellett? Ramszesz szoláriumbarna testére! Miért?!
- Összegezve: a több mint két órás játékidőbe belefért az akció, a valóban szépen kidolgozott, monumentális látványvilág, de a személyes, bensőséges jelenetek valahogy elmaradtak. Ami van, az nem működik. Viszont a film javára írható fel, hogy legalább nincsenek benne kőóriások.
- Előttem már sokan leírták, de én is csak azt tudom tanácsolni, hogy érdemesebb megnézni az Egyiptom hercegét (The Prince of Egypt, 1998). Akik mindenképpen a bibliai történetek élőszereplős feldolgozásaihoz ragaszkodnak, nem kell sokáig várniuk az új élményekre, hiszen Hollywood mostanában ismét sokat lapozgatja az Ó- és Újtestamentumot. Az IMDB szerint hamarosan a vásznon láthatjuk Szűz Máriát, Dávidot és Poncius Pilátust is.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Tarantino rendezte Disney-hercegnő, egyszer tizenkilenc napig bolyongtam a sivatagban, és egyetlen táplálékom egy magam ejtette tigris húsa volt.
Trackback/Pingback