Christopher Nolan Csillagok közötte és Ridley Scott Exodusa után a csalódások sora folytatódik. Úgy tűnik, a nagy rendezők nincsenek jó passzban, és megdöbbentően rossz filmeket készítenek. Ki hitte volna, hogy ez nem csak a nagy hollywoodi filmgyárosokra áll – hiszen náluk a sűrű termésbe mindig becsúszhat egy-egy hibás darab -, hanem a különcnek számító Wachowski testvérekre is, akik olyan lenyűgöző filmek készítői, mint a Mátrix és a Felhőatlasz. A Jupiter felemelkedése azonban enyhén szólva méltatlan a testvérpár eddigi munkásságához.
A történet szerint Jupiter Jones (Mila Kunis) egyszerű életet él takarítóként, ám kiderül, hogy egy nagyhatalmú arisztokrata család egyik tagjának reinkarnációja – egy csillagközi dinasztiáról van szó, akik többek között a Földet is birtokolják. Éppen öröklési viszályok dúlnak, ennek közepébe csöppen bele Jupiter. Testőre (vagy valami olyasmije), Caine Wise (Channing Tatum) segítségével próbálja túlélni a dolgot, és megmenti a bolygóját, ha már úgyis ott van.
De nagyon rossz ez a film! Jupiter gyakorlatilag semmit sem tesz a történet során, amikor pedig mégis megmozdítja a kisujját, jobb lenne, ha nem tenné. Egyáltalán nem érinti meg, hogy az élete felfordul, hogy rájön, a világ teljesen más, mint hitte, csak egy dolog érdekli: hogy bepasizzon. Ismerős? Caine egy génmódosított katona, ember-farkas keverék, vagyis gyakorlatilag vérfarkas, és legalább annyira üres, mint Jupiter. Utalgatnak egy csúnya esetre a múltjából, ami mintha valami összeesküvés eredménye lenne, de végül semmi sem derül ki róla – csak annyi a lényeg, hogy gyilkolt, de ez Jupitert nem érdekli, mert ő nem fél tőle. Ez is rémlik, igaz? És végül ott van a három gonosz testvér, akik egy szerrel örökké fiatalon és szépen tartják magukat, és a párhuzam olyannyira egyértelmű, hogy Jupiter még meg is kérdezi, vámpírok-e. Ez a film az Alkonyat egy variációja! Tele van üres, értelmes motiváció nélküli karakterekkel. Ha megnézzük a történet elejét és végét, Jupiter helyzete annyiban változik, hogy a végére van pasija – addig utálja egyszerű életét, de ezen nem az intergalaktikus kaland, vagy a világrengető felfedezések segítenek, hanem a szerelem. Hát persze.
Félreértés ne essék, alapvetően nem a romantikával van gond – tudjuk, hogy az kötelező elem, de azért lehet jól is csinálni, ott a Felhőatlasz, mint ennek mintapéldája. A Jupiter felemelkedésében viszont nem csak hogy ez teszi ki a történet nagy részét, elnyomva az egyébként izgalmas alapsztorit, de a tetejébe még borzalmas is. Caine és Jupiter párbeszédei alaphangon kínosak, kapcsolatuk megalapozatlan, a semmiből tűnik fel, mintha természetes lenne, de ez a huszonegyedik század! Itt már nem kell azonnal beleszeretni abba, aki megment. És nagy kár a történet többi részéért, mert a csillagközi piacorientált arisztokrácia működése talán érdekesebb volna, mint ez a butácska szerelmi affér. Ám mivel a fókusz abszolút az utóbbira volt helyezve, a film világa kidolgozatlan maradt – minimális információt nyújtott arról, hogyan működik a rendszere, és számtalan fehér folt és kérdés maradt benne (például volt valami rendőrségszerű szervezet, de az nem derült ki, kinek dolgoznak).
Mindezek alapján mondhatjuk, hogy a színészeknek nincs mit játszaniuk, mert a karaktereik laposak, de az is igaz, hogy meg sem próbálják. Akárcsak Robert Pattinson és Kristen Stewart a fent említett műalkotásban, Channing Tatum és Mila Kunis egyetlen arccal csinálják végig a filmet. Mintha a falat nézné az ember, semmire nincs reakciója se a karakternek, se az őt játszó színésznek. A helyzeten még Sean Bean és a Felhőatlaszos színészek, például James D’Arcy, sem segítenek, mert nem kapnak sok lehetőséget, hogy kibontakozzanak. Az egyetlen, aki legalább az őrült gonoszt jól hozta, az a Balemet játszó Eddie Redmayne – a karakter anyakomplexusának komolysága kissé kilógott a film egyébként komolytalan drámái közül.
Hogy valami jót is mondjak, a látvány azért eszméletlen. A hajók, a technológia, mind elegáns és gyönyörű, a totál plánok az űrben lélegzetelállítóak, és a hangulatot csak emeli a csodálatos zene, ami Michael Giacchino munkája – a sok kórusbetét remekül hozza az űropera stílust. Nagy kár, hogy a történet nem ér fel az ábrázolásmód minőségéhez.
Vérző szívvel, de azt kell mondanom: a Wachowski testvérek új filmje Neo lába körméig sem ér fel, nem érdemes érte pénzt adni, és csak annyi szól mellette, hogy láthatunk egy-két szép képet, hallhatunk egy-két csodás dallamot, ám ezt nem lehet igazán élvezni a bugyuta szereplők miatt. A világban van potenciál, de lehetőségeit nem aknázzák ki, így a történet sem nyújt felüdülést. A Wachowski testvérek rossz sci-fit csináltak – ezek után miben bízhat az ember?
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
