Bár kicsit haragszom a bandára, mivel szándékosan megvezettek minket a promóval, azért nem röstellem bevallani, hogy egészen élveztem ezt a részt.
April és Jackson genetikai vizsgálatot végeztet babájukon, hogy kiderüljön, hogy a kicsi a betegség melyik típusában is szenved – az egyik típus a biztos, korai halált jelenti (maximum másfél év), a másik fájdalmas műtétek hosszú sorozatát. És bár a párnak egy napot kell várnia az eredményekre, felmerül bennük a kérdés: mit tegyenek, ha a rosszabbik verzióval kell szembenézniük? Meredith tovább szenvedget, mivel Cristina és Derek hiányában nincs „embere”, Alex pedig nem bizonyul a legjobb pótléknak. Mindeközben amúgy Meredith Bailey segítségével egy ötvenegy éves nőt kezel, akinek hasüregi tumorja sokkal nagyobbnak és bonyolultabbnak bizonyul, mint ahogy azt eredetileg hitték – ezért, hogy jobban átlássák a szituációt, Meredith kitalálja, hogy a 3D-s nyomtatóval készítsék el a tumor reprodukcióját. Ezzel egy időben Herman lehetséges eseteket válogat Arizonával, Amelia továbbra is Herman tumorját vizsgálja, Callie-hez és Owenhez pedig egy orvosi segédeszközöket gyártó cég ügynöke érkezik, aki igencsak kacérnak bizonyul – ám, mint ahogy az kiderül, a nő nem Owenre, hanem Callie-re hajt.
Most komolyan, az egyetlen dolog, ami miatt haragudtam erre az epizódra, az April és Jackson esete, és erre is leginkább azért, mert csak húzzák az agyunkat. Legalábbis számomra a promóból az jött le, hogy ez egy April-Jackson–centrikus epizód lesz, amiben majd szépen, jó sok szívfacsaró drámával megspékelve, leásunk babájuk tragédiájának legmélyére. Hát, nem ez történt. Tulajdonképpen a sztoriban semmit sem haladtunk – az epizód pont ott ér véget, ahol megtudnánk, a baba a betegség melyik típusától is szenved –, viszont ment egy sor kissé idegesítő moralizálás April anyjának segítségével arról, hogy mi a helyes döntés akkor, ha a kicsi tényleg halálos beteg.
Tudom, hogy egy ilyen jellegű cikkben nem éppen ez a legprofesszionálisabb hozzáállás, de itt most szeretném kifejteni a saját álláspontomat a témában, akkor is, ha ezért meg leszek kövezve: ha az ember tudja, hogy a gyermeke, akit a szíve alatt hord olyan súlyos beteg, hogy maximum csak pár hónapot élhet, azt is borzalmas kínok közt; ha tudja, hogy soha sem lesz képes ellátni magát; ha tudja, hogy egész életében egy csecsemő elméjébe lesz bezárva, mindenféle esély nélkül arra, hogy fejlődhessen, hogy jobban legyen, akkor állítom, hogy a legjobb döntés az abortusz. Mert az elnyújtott szenvedés senkinek sem jó – se a gyereknek, se a szülőnek. Meg abba is érdemes belegondolni, hogy kiért is tartják életben a gyereket: mert neki így jobb, vagy mert a szülő önző, és képtelen elengedni?
És akkor Meredith: szegény csaj a hisztijeivel az utóbbi pár évadban már nagyon a bögyömben volt, de most ebben az epizódban tudtam vele szimpatizálni! (Igen, én is meglepődtem.) Tetszett, hogy képes volt produktívan, kiborulás nélkül dolgozni az esetén, tetszett, hogy elő tudta venni egy régi, befuccsolt kutatását, és kihozott belőle valami pozitívat. A kollégáival való kapcsolata is tetszett az epizódban – arról nem is beszélve, ahogy betegével és annak férjével bánt –, és jó volt látni a bajtársiasságot az orvosok közt, leginkább pedig azt, hogy végre kezd Maggie felé közeledni. Egyedül azért haragudtam rá kicsit, amiért akkor is a nyomtató mellett ült – mivel a tumor kinyomtatása tíz órát vett igénybe –, amikor a gyerekeivel is lehetett volna.
Az epizódban feltűnő többi szál számomra kicsit hangsúlytalan volt: igaz, Alex hozzáállása Meredith-hez – bár ez ugye még Meredith-hez tartozik –, és az, hogy kapcsolódott ehhez Jo, kifejezetten tetszett (főleg az, hogy ebben kicsit visszaköszöntek a korai évadok szexes poénjai), de Herman és Arizona, és kisebb mértékben Callie és Owen története számomra kicsit elveszett a narrációban. Bár ezt nem is nagyon bánom – már nagyon elegem van a Callie-drámából. De, mert azért itt is van egy de, tetszik, hogy ez a két karakter ilyen jó barátságot alakított ki – bár azért még mindig visszasírom Markot és azt, amit ő levágott Callie-vel.
Az utóbbi két évadban sokat szidtam ezt a sorozatot, és nem fogok hazudni, nem sírnék, ha kaszát kapna (de úgyse fog, túl sokan nézik), de ez a rész jó volt. Élveztem, tényleg élveztem, és nem csak a fejemet fogtam. Bár, gyerekek, már nagyon szeretném tudni, hogy mi lesz April és Jackson gyerekével – jó lenne, ha a következő epizódot tényleg csak ennek a szálnak szánnák.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
