Vannak filmek, amiken nem látszik meg a kor – például A gyűrűk ura, vagy, ha horrorról van szó, a Ragyogás. A rémkoppantók sajnos nem ilyen. Az alapanyag persze hátborzongató, és néhány tekintetben a film (vagy mini-sorozat) a mai napig hatásos, de a hangulat egészét nagymértékben lerontja a poros ábrázolásmód. Kicsit béna, kicsit ósdi, de mégis csak Stephen King.
A történet Havenben játszódik, ahol egy lezuhant űrhajó maradványai elég nagy galibát okoznak. A földbe temetett maradványokra először Bobbi (Marg Helgenberger) talál rá, de aztán fokozatosan mindenkihez elér a belőle sugárzó furcsa energia. Az emberek mindenféle szerkezeteket kezdenek el építeni, egy kisfiú eltűnik és az emberek lassan elvesztik az eszüket. Egyetlen kivétel ez alól Gard (Jimmy Smits), aki a fejében lévő acéllemez miatt immunis az idegen behatásra – így rajta áll, hogy megmentse a kisvárost.
Kicsit zavaró forma ez a film/mini-sorozat, mintha a készítők sem tudnák eldönteni, mit akarnak. Ez A rózsa vére esetében is sokszor időhúzást eredményezett, de ott a különleges közeg miatt nem unatkoztam. Itt viszont a négy óra rémesen hosszú, és sok helyen az idő akadályozza a feszültség folyamatos felépítését. Így annak ellenére, hogy vannak kifejezetten rémisztő részek, olyan sok idő telik el köztük, hogy nehéz fenntartva rettegni.
A másik, amin nagyon meglátszik a film kora, az a technika. Még nem is az old school neon-zöld fénnyel van a baj, az legalább stílusos, de az űrhajó a végén kifejezetten kiábrándító. Amikor a legnagyobb csúcspontnak kéne jönnie, az ember inkább nevet rajta, amiért nagy kár. Őszintén szólva, nehéz elképzelni, hogy ez az utolsó pár jelenet akár a maga korában ijesztő volt, mert a feszültséget végig az tartotta fenn, hogy tulajdonképpen nem látjuk az ellenséget – abban a pillanatban, hogy szembesülünk vele, már nem annyira rémisztő, főleg, ha így néz ki.
Mindennek ellenére azt mondom, King rajongóként nagyon lehet élvezni A rémkoppantókat. A hagyományos kisvárosi tematika nagy kedvencem, és itt is megvan minden, ami kell – sok jó karakter, akik ilyen-olyan módon kapcsolódnak egymáshoz és egy a maga módján mindenki kicsit kattant, az űrlények nélkül is. Külön imádtam például Becky (Allyce Beasley) párbeszédeit a tévével, amikről először simán lehetett feltételezni, hogy mindentől függetlenek. És ha már itt tartunk, a színészek, bár kevés ismert név van köztük, nagyon jól hozzák a szerepeket. Az elnök embereiből ismert Jimmy Smits egyébként is közel áll a szívemhez, nem tudom, miért nem szerepel több filmben. Itt megint hősként láthatjuk, kis csavarral – alkoholizmussal való harca szép párhuzamban van a természetfelettivel való küzdelemmel.
Mindent összevetve A rémkoppantók inkább olyan fan-csemege, régimódi horrorfilm, amit a karakterekért érdemes megnézni. Aki szereti az ilyet és könnyen eltekint a technika fejletlenségétől, azt akár el is ragadhatja az itt-ott felbukkanó, nyomasztó hangulat, bár sikoltozásra azért nem kell számítani.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
