A film átlagban tökéletesen hozza azt a szintet, amit a néző egy Disney-filmtől elvár – csak ha komponenseire szedjük, akkor vannak olyan részei, amik az elvárásokon alul, és vannak, amik azon fölül teljesítenek.
Hiro tizenhárom éves robotikai géniusz, aki már a középiskolát is elvégezte, viszont zseniális tudását csak arra használja, hogy bajba keveredjen – ugyanis előszeretettel vesz részt illegális robotpárbajokon, ahol előbb adja az ártatlan kissrácot, utána meg elveri a mezőnyt és bezsebeli a nyereményt. Az egyetlen ember, aki tud erről, és aki folyton kihúzza a csávából, az a bátyja, az egyetemen robotikát hallgató Tadashi, aki még az őket nevelő Cass néninél sem köpi be öccsét. Viszont lassan Tadashinál is betelik a pohár, így hát cseles tervet eszel ki, hogy jó útra térítse öccsét: beviszi magával az egyetemi laborba, megmutatja neki saját fejlesztésű egészségügyi gondozó robotját, Baymaxet, bemutatja neki barátait, Go Gót, Mézvirágot, Vaszabit és Fredet, valamint a robotikában elöljáró Callaghan professzort, majd pedig elhúzza a mézesmadzagot a srác orra előtt, miszerint akár ő is tanulhatna ezen az egyetemen. Hiro persze bekapja a csalit, és eszeveszetten készülni kezd a felvételiként szuperáló bemutatóra, ahol valami nagyszerű találmánnyal kell előállnia ahhoz, hogy felvegyék. A bemutató természetesen remekül sikerül, és Hirót fel is veszik, ám az esemény után az épület kigyullad, Tadashi pedig visszasiet, hogy megmentse az egyetlen bennmaradt embert, a professzort – ám a bemutatóteremből már egyikőjük sem jut ki.
Nem fogok sem kertelni, sem hazudni – ettől a filmtől többet vártam. Mint ahogy a bevezetőben már írtam, bizonyos területeken nagyszerűen teljesít, más pontokon viszont csak annyit ért el, hogy veszekedjek a képernyővel, és hangosan kommentáljam, milyen hibákat is vét éppen a narráció vagy éppen valamelyik karakter. Na, de nézzük csak szépen sorjában!
Ami tényleg zseniális, ami előtt tényleg le a kalappal, és jár a földre borulás, mert tényleg annyira nagyszerű, az a képi világ. Az animáció egyszerűen már nem evilági, olyan részlet gazdag és bizonyos pontokon már olyan szinten valósághű, hogy még jóval a film felén túl is – amikorra azért már ehhez már hozzászokhattam volna – többször leesett az állam. Ehhez jön még az a gyönyörű, San Fransiscót és Tokiót ötvöző városkép – ami a filmben a San Fransokyo nevet kapta –, ami tökéletes keveréke a két kultúrának. És akkor a színekről, a helyszínek részletességéről és a karakterdizájnokról még nem is beszéltem. Szóval, amit vizuálisan ki lehetett hozni a filmből, azt a Disney mind ki is hozta, akkor is, ha annak a jelenetnek a láttán, mikor Hiro Baymax hátán körberepüli a várost csak húztam a számat, mivel ezt már pár éve az Így neveld a sárkányodat, majd pedig idén ennek a filmnek a folytatása is megcsinálta, éppen csak egy kicsivel több katarzist kicsikarva a nézőből.
És akkor most jöjjenek azok a dolgok, amikkel annyira már nem voltam kibékülve. A szereplők önmagukban jók, csakhogy: 1, a mellékszereplők bár cukik és egyediek, teljesen kétdimenziósak, és 2, ahogy haladtunk előre a filmben, bár sajnálnom kellett volna Hirót, én csak egyre dühösebb lettem rá. Az első pontnál igazából az a probléma, hogy kevés a játékidő, így hát persze, hogy nem lehet őket kifejteni. De ettől függetlenül kellenek, mert miért ne, és amúgy működik velük a sztori, de azon felül, hogy „jé, ez a karakter cuki” igazából semmi mást nem éreztem irányukba. Mert csak úgy vannak – nincsen hátterük, alapjuk, csak úgy lógnak a levegőben. Ez alól az egyedüli kivétel talán Fred, aki kapott egy egész kicsi háttérsztorit, és akibe legalább egy egész kicsi csavart sikerült beletuszkolni.
Hiro pedig… Nos, tudom, hogy ő a főszereplő, és szimpatizálnom kéne vele, de bizonyos pontokon olyan hülye volt a srác, amit nem igazán tudok megbocsátani neki. Persze, átérzem a fájdalmát, és egyes tetteit meg is értem, és tulajdonképpen jól is cselekedett, csak hát… Oké, szóval egy dolgot nem tudok megbocsátani neki: Tadashi Baymaxet egy egészségügyi gondozónak tervezte, aki diagnosztizál, gyógyít és a páciens gondját viseli, aki kedves és megnyugtató és, igen, meg lehet ölelgetni, ha a betegnek éppen arra van szüksége. Erre mit csinált Hiro? Gyakorlatilag fegyvert faragott belőle, amivel szerintem megsértette a bátyja emlékét. (Viszont Baymax védelmében legyen mondva, legalább azért jár a piros pont a készítőknek, mert ténylegesen végig robot maradt, nem ébredt öntudatra.)
A másik, ennél nagyobb problémám sajnos maga a történet. A narráció bizonyos pontokon fájdalmasan szájbarágós, az, hogy Hiróék árvák, teljesen felesleges (Tadashi halála éppen elég nagy tragédia, ráadásul Cass néni is idegesítő), pluszban még kidolgozatlan is, a központi konfliktus nagyon hamar kitalálható (én speckó úgy fél órával azelőtt rájöttem, hogy mi lesz, hogy elértünk volna a tetőpontig) és nevetségesen egyszerű. Én végig vártam a nagy csavart, de persze az nem jött. Emellett Hiro és Tadashi barátainak kapcsolata megalapozatlan – egyszer találkoznak, aztán van egy elég homályos montázs, ami szerint összejárnak, a következő jelenetben meg már kebelbarátok –, a főgonosz pedig indokolatlanul teátrális.
Mindig is nagyon nagyra értékeltem a Disneyt, és éppen ezért kissé csalódást okozott nekem ez a film, mert bár vizuálisan egy valódi gyöngyszem, a narráción még lenne mit csiszolni, a történet pedig olyan szinten triviális, hogy én a konfliktust úgy, ahogy van, dobnám ki a szemétbe. De legalább a kreditek utáni jelenet zseniális.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback