Most már biztos vagyok benne, hogy az Agent Carter tényleg az a sorozat, ami még akkor is a karakterépítésre helyezi a hangsúlyt, mikor őrülten ropognak a géppuskák.
Az előző részt ugye ott hagytuk abba, hogy a jeladós írógép megmozdult, és érkezett is rá egy szép hosszú üzenet – természetesen kódolva. Az ügynökség rögtön a helyszínre is hív egy kódfejtőt, akin viszont kifog a szöveg, Peggynek azonban elég egy pillantást vetnie a lapra, és máris megfejti az üzenetet: a Leviathan egy találka fehéroroszországi helyszínét és idejét adja meg, ahol sor kerülhet egy bizonyos áru – ami a szöveg szerint Starkhoz kapcsolható – és a vételár cseréjére. Mivel a találkáig már csak két nap van, Dooley Thompsont és két másik ügynököt rögtön a helyszínre küld, ám Peggy is velük kíván tartani, aminek a főnök persze nem örül. Azonban mikor Peggy felveti, hogy a Howling Commandóra lenne szükségük az akcióhoz, mivel ők ismerik legjobban a terepet, Dooley meggondolatlanul kijelenti, ha megkaphatja Amerika Kapitány csapatát a bevetéshez, akkor azon Peggy is részt vehet. Már pedig a nőnek mindössze egyetlen telefonhívásába kerül rávennie régi harcostársait, hogy segítsenek be az akcióban. Miközben pedig Peggyék Európában foglalatoskodnak, Dooley tovább nyomoz a finow-i csata után, Dottie pedig – miután ellopta Peggy kulcsait – átkutatja az ügynök szobáját a Griffith-ben.
Kérem szépen, a tényleges sztoriban még mindig lajhártempóban haladunk, ami miatt kicsit kezdek félni, tekintve, hogy már csak három epizód van vissza az évadból, viszont, ahogy arra már a bevezetésben is utaltam, a karakterekkel nagyon szépen játszanak az írók. Jelen epizódban is három fontosabb szállal dolgoztak: először van egy kontrasztunk aközött, hogyan bánnak Peggyvel az SSR ügynökei, és hogy a Howling Commando tagjai, másodszor Thompson karakterét árnyalták, harmadszor pedig Dottie múltjába nyertünk egy kis bepillantást. No, de lássuk csak ezeket szépen sorjában!
Amit Peggyvel művelnek, az továbbra gyönyörű. Mikor az epizód elején Jarvis szóvá tette, hogy Peggy ne is nagyon reménykedjen benne, hogy állítólagos kollégái az irodában valaha is egyenrangúként fognak rá tekinteni (azt itt szeretném megjegyezni, hogy bár a múlt héten Thompson is valami hasonlót mondott Peggynek, ám ő ezt úgy adta elő, hogy ez az élet rendje, Jarvis viszont úgy, hogy ez az ügynökök hülyeségéből fakadt, és sajnálhatják, hogy nem látják Peggyben a potenciált), a nő kijelentette, hogy nem is várja el, hogy erre maguktól rájöjjenek, de ő majd eléri. És az epizód végére el is érte!
Imádtam a kontrasztot az SSR és a Howling Commando közt: a New York-i ügynökök számára Peggy még mindig csak egy gyenge láncszem, egy kolonc, aki sosem érhet az ő szintjükre, a katonák viszont egyből egyenrangúként üdvözölték. Ez leginkább Dum-Dum Dugan (Neal McDonough) esetében látszott, aki végig Peggyt helyezte előtérbe, az ő parancsait/tanácsát követte az SSR ügynökök helyett, miközben végig édes húzták egymás agyát a nővel (sőt Dugan még szívatta is kicsit az ügynököket, mintha egy egész picit pikkelt volna rájuk, amiért nem megfelelően bánnak Peggyvel). Itt látszott csak, hogy mit veszített Peggy azáltal, hogy elhagyta Európát: igazi bajtársakat.
És akkor Thompson: a pasas eddig egy elég kétdimenziós, szűklátókörű, cseppet egoista lájtos szemétládaként jött át – olyan fajta karakterként, aki jófiú, csak borzalmas a személyisége –, ám most gyönyörű színeztet kapott. Ha pszichológiai szempontból nézzük a dolgot, tulajdonképpen minden piszoksága visszavezethető oda, hogy a saját hibáival – márpedig, mint ahogy kiderül ebből a részből, a múltban elkövetett egy hatalmas nagy hibát – képtelen szembenézni, és az, hogy lekezelően bánik másokkal, valójában nem mást, mint egy védelmi mechanizmus. Ám szerencsére a karakter ebben a részben áttört egy jelképes falat és megnyílt Peggy előtt, ami remélem azt jelenti, hogy a jövőben sokkal nyitottabban, pozitívabban fog a nőhöz állni – amire amúgy az epizód végén már volt utalás.
A harmadik személy, aki nagyobb hangsúlyt kapott az epizódban, az Dottie, akinek egy flashbackjével indult az egész epizód – méghozzá nem is akármilyen flashbackkel. Gondolom, nem meglepő, és valószínűleg nem is újdonság, de Dottie részt vett a Fekete Özvegy-programban (vagy legalábbis annak elődjében), és az epizód a kiképzőközpontban töltött idejéből kiragadott életképekkel nyitott. És mit ne mondjak, durva dolgok zajlottak ott. Meg kell hagyni, a készítők igencsak bátrak voltak ebből a szempontból, ugyanis a rész elején van egy pillanat, ahol csak a kameraszögön múlik, hogy nem látjuk, ahogy egy tízéves forma kislány kitöri egy másik nyakát.
De pont ez a háttér az, ami külön érdekessé teszi Dottie-t – és most nem arról beszélek, hogy hidegvérű bérgyilkos lenne. Nem, abból, amit ebben a részben láttunk (a múltkoriról nem is beszélve, mikor gyakorlatilag megölt valakit, mert tetszett neki a pisztolya), úgy tűnik, mintha Dottie lelkileg-szellemileg kissé visszamaradott lenne, szinte már gyermekien gondolkodna, mintha valami ártatlanság próbálna áttörni a jéghideg és számító páncélon.
Vele kapcsolatban nagyon érdekes például a zsemlés motívum: az epizód első jelenete, ahogy 1937-ben (amiért mondjuk kicsit haragszom, mert ez azt jelenti, hogy Dottie a történet szerint nem igazán lehetne több húsznál, márpedig az őt alakító színésznő a legjobb szögből, gyér fényben sem megy el húszévesnek) a kiképzőközpontban ébresztik a lányokat, mikor is a kicsi Dottie suttyomban megosztozik egy – valószínűleg lopott – zsemlén az ágyszomszédjával, akit azonban két jelenettel később „tornaórán” legyőz és meg kell ölnie. Vágás, ugrunk 1946-ba, Dottie éppen Peggyvel reggelizik – mikor is felajánlja a nőnek a fél zsemléjét. És akkor most eltöprenghetünk ezen a jeleneten: vajon a fél zsemle amolyan „legyünk barátok”-gesztus, vagy a kicsi Dottie-nak már alapból az volt a terve, hogy megöli társát, és így jelölte meg? Vajon van rá esély, hogy majd ellenáll feletteseinek, és Peggy oldalára áll (annyi biztos, hogy irigyli a nőt, ez kiderült abból a jelenetből, mikor átkutatta a szobáját), vagy majd életre-halálra meg kell küzdeniük?
Végezetül pár szót a történetről: nem tudom, hová haladunk. De ez nem olyan „nem tudom”, mint amit mostanában a Sleepy Hollow-nál szoktam érezni, hanem amolyan, ahol tisztában vagyok vele, hogy az írók pontosan tudják, mire akarnak kilyukadni, csak direkt visszatartják azokat az információkat, amik alapján erre mi is rájöhetnénk. Mert ugye per pillanat bizonyos szemszögből tényleg úgy néz ki, mintha Stark valóban leállt volna üzletelni az oroszokkal, vagy legalábbis valami mocskos dologba keveredett volna, pedig – a jövő ismeretében – tudjuk, hogy ez nem lehet igaz. Csak éppen az a darab hiányzik a kirakósból, amivel bizonyítani tudnánk, hogy Howard valóban is áldozat itt, nem pedig elkövető.
Rengeteg minden zajlik jelen pillanatban ebben a sorozatban – Peggy harca az egyenjogúságért, Howard üzelmei, a finow-i csata rejtélye, Dottie feladata, Thompson jellemfejlődése, Sousa nyomozása, Jarvis kibontakozása, a Leviathan tervei, arról nem is beszélve, hogy lehet, van egy téglánk –, hogy egyenesen sajnálom, hogy már csak három epizód van vissza. Úgyhogy nagyon remélem, az ABC-nek lesz annyi esze, hogy berendeli a második évadot.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback