Általában fenntartásokkal kezelem az életrajzi filmeket, nem csak azért, mert akiről filmet készítenek, valójában annyira ismert személy, hogy az élettörténetével rengeteg ember tisztában van, hanem azért is, mert az alkotók sokszor annyira koncentrálnak a főhős megrajzolására, hogy a film egyszerűen a rajongók kíváncsiságát kielégítő dokumentum lesz, nem pedig művészi értékű, önálló alkotás. Nem szívesen néztem volna végig még egy olyan életutat, amin a rajongók/csodálók nyálcsorgatva ábrándozhatnak, hogy milyen különleges, nehéz élete volt az adott hírességnek, és természetfeletti hőssé vagy félistenné nyilvánítják magukban – miközben egyértelmű, hogy a filmnek többé–kevésbé nyíltan kimondva ez az egyetlen vágya – meg sem próbál a hozott anyagból gyúrni valami eredetit. A mindenség elmélete nem ilyen életrajzi film, hanem olyan, ami jól hasznosítja az anyagot – ami nem vész el, csak átalakul –, Stephen Hawking első feleségének életrajzi könyvét, és ebben a szubjektív nézőpontban maradva nem tapad szorosan a főszereplőre, mint egy nedves búvárruha.
Több továbbgondolásra érdemes kapcsolatot is felvet a rendező, James Marsh, és ezeket nem fél olyan egyenletekbe ágyazni, mint Hawking betegsége=önmagába zuhanó, elpusztuló csillag, vagyis fekete lyuk, vagy az idő rövid története=versenyfutás az idővel, ami a leépülést, a fekete lyuk–létet eredményezi. Ezek a költőinek nevezhető összefüggések és a feleség perspektívából megírt mese nem kedvez annak, hogy Hawkingot mindennapi embernek lássuk, de annak sem, hogy félistent fedezzünk fel benne. A feleség narratívája, ami a mindennapos küszködésre koncentrál, és az állandó emlékeztetés a fizikus testének pusztulására megerősíti a nézőt, hogy halandó emberről van szó, ráadásul olyanról, aki ugyanolyan mindennapi életet él, házasodik, szakít és újranősül, mint bárki más. A test mint egyszerű emberi létezés mellett a kozmológia kutatása mint földtől való elrugaszkodás, a földi élet és a világegyetem, az ember ideje és az elvont idő, Stephen tudományos szemlélete és Jane, a feleség vallásos szemlélete csak látszólag ellentétpárok, de valójában minden visszavezet egy középpontba, Stephenhez, a fekete lyukba.
A mindenség elmélete ezekkel a valóságból származó – mivel Hawking arról ismert, hogy az időt, a mindenség elméletét és a fekete lyuk természetét kutatja –, nagyon szemléletes párhuzamokkal lesz több, mint a szokásos „hőstörténet”. A 20. század egyik legismertebb fizikusa bizonyos értelemben „hős” lesz, de abból a fajtából, akit éppen a betegsége tesz elszakíthatatlanná testi valójától. Egyetemista éveitől, az izomműködését leállító idegi betegség első jeleitől kezdve követjük Stephent. Olyan ismerős tapasztalatokkal indulunk, mint az egyetemi bál, az első nagy szerelem, és a tehetség kibontakozása, amit váratlanul egy – jól időzített – drámai összeesés és halálos diagnózis követ. Eddig, ha eltekintünk a valóságos szereplőktől és eseményektől, A mindenség elmélete lehetne akár egy középkategóriás érzelgős, csak–két–éved–van–hátra–aztán–meghalsz–ezért–most–élj– típusú, „jaj de rövid az élet” üzenetű diagnózisfilm is, de Hawking egyébként hollywoodi forgatókönyvbe illő élete sokkal eredetibb fordulatokat tartogat, amelyek ráadásul igazak is, ettől még érdekesebbek.
Nagyra értékelem, hogy a tipikus forgatókönyv–alapanyaggal nem él vissza ez a film. Jane és Stephen házassága összetett, lelkiismereti hűségre, barátságra és odaadásra épült kapcsolatként körvonalazódik, azzal együtt, hogy nyilvánvaló szerelmi szál szövődik a feleség és a család segítője, Jonathan között. Az alkotók megmentenek a tipikus szerelmi háromszög–dramaturgiától, az áruló, hűtlen feleség sztereotípiájától és a többitől, ami ilyen eseményekből általában ki szokott bontakozni, helyette pedig őszinte problémákat, komplex, ellentmondásos, vagyis egyértelműen életszagú emberi kapcsolatokat kapunk. A főszereplőt alakító fiatal színész, Eddie Redmayne pedig egyszerűen zseniális alakítást nyújt, ahogyan életre kelti a betegséggel küzdő fizikust. Még a mozgásképtelen izmokat, az ernyedt kéz–és lábfejeket, a jellegzetes mozgást is képes visszaadni, el sem tudom képzelni, mennyi izomlazító gyakorlatot végezhetett hozzá.
A mindenség elméletének egy jelentős hibája van: több ponton túl érzelgős. Valószínűleg a női nézőpont is felelős ezért, de inkább a téma teszi elkerülhetetlenné az érzelgős drámázást, és rendezői szándék is lehetett, hogy az élettörténet minél szívbemarkolóbb legyen. Szerencsére ezt a hibát van, ami ellenpontozza. Az egyik ilyen ellenpontozásra szolgáló jelenetben Hawking egy nagy jelentőségű tudományos felfedezéssel kapcsolatban fogad egyik tudóstársával, a tét pedig nem más, mint egy pornómagazin előfizetése. Egy másik jelenetben ápolónője segít neki átlapozni megérdemelt nyereményét. Engem a legjobban egy harmadik jelenet fogott meg, amelyben Jane és Stephen között érzelmes, fájdalmas párbeszéd zajlik. A fizikus akkor már géppel „beszél”, ezért a feleség könnyes szemű, remegő hangú mondataira Stephen legalább ugyanannyira érzelmes mondatait egy robotszerű géphang közvetíti.
Ezzel a géppel írta meg Hawking Az idő rövid történetét, amikor már csak egy ujját tudta mozgatni, ennél inspirálóbb dolgot pedig nem nagyon tudok elképzelni. A film az ember és a kozmosz, a mérhető és a mérhetetlen között ingázik, érzékelteti, hogy a kettő látszólag egész más, de valójában ugyanolyan rejtélyes, és közben megmutatja, hogyan tágította ki a közkedvelt fizikus az idő, a mindenség, a véges és a végtelen univerzumát nem csak munkásságát, hanem őt magát is tudományos eredményként mutatva fel.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
Trackback/Pingback