Korrekt iparos munka, igazából pár elszalasztott dramatizáción kívül nem sok mindent tudok felhozni az ellenében, ez viszont fikarcnyit sem jelent, ha egyszerűen már képtelen vagyok érzelmi kapcsot kialakítani a szereplőkkel.
Vitájukat követően Derek sietősen összepakolja holmiját és elindult D.C.-be, míg Meredith a munkájába menekül, hogy ne azon agyaljon, hogy ez vajon a házasságuk végét jelenti-e. Herman rájön, hogy Arizona eljutatta a kartonját Ameliának, és emiatt dühét az sem enyhíti, hogy Amelia meg van róla győződve, el tudná távolítani a tumorát. April és Jackson – mindketten más módon – próbálja feldolgozni, amit megtudtak kisbabájukról. Mindeközben egy nő, két gyerekével a hátsó ülésen, minden előjel nélkül, lehajt egy hídról, menet közben több karambolt is okozva. A sebesültek közt van két fivér is – egy tinédzser és egy kisgyerek –, akik még Baileynek sem hajlandóak elmondani, kik is a szüleik.
Alapjába véve nem volt rossz ez a rész, csak attól tartok, valami nagyon nagy dobást kéne összehoznia a sorozatnak ahhoz, hogy újra felkeltse az érdeklődésemet (meg ehhez mondjuk kéne pár olyan szimpatikus szereplő, akiktől nem tépem a hajamat, miután már gyakorlatilag az összes kedvencemet kinyírták). Na, de nézzük szépen sorjában, mi is történt a héten!
Azt hiszem, azt már nem kell ragoznom, mennyire elegem van a Meredith-Derek drámából (és a Callie-Arizona drámából is, bár azt talán végre lezárták a készítők). Eddig szinte csak Meredith-t szidtam a viselkedése miatt, mostanra viszont eljutottunk arra a pontra, hogy Derekre is kezdek kiakadni. Amit viszont pozitívumként szeretnék felhozni, hogy a rész végére a két karakter mintha kezdte volna rendezni a sorait, és Meredith összeomlásakor is többé-kevésbé képes voltam szimpatizálni a karakterrel.
A Herman köré épülő szál is egész szépen működik – kifejezetten tetszett, hogy a Geena Davis által megformált doktornő először azért utasította vissza a műtét lehetőségét, mert már túl sokszor vezette tévútra csalfa remény, és nem akarja, hogy ez még egyszer megtörténjen. Valamiért ez arra emlékeztet kicsit, amit még Skye mondott az Agents of S.H.I.E.L.D. harmadik részében: akarni valamit és utána elveszíteni sokkal rosszabb, mint soha sem vágyni semmire. De visszatérve a Grace klinikához, ez egy olyan szál, ahol el tudom képzelni, hogy érdekes dolgok történnek majd még.
A harmadik fontosabb, a kórházi dolgozók köré épülő mellékszál (hál’ Istennek több nem is volt belőlük az epizódban) Aprilé és Jacksoné, amivel, nos, amivel azért nem vagyok teljes egészében megelégedve. Még ugye a midseason fináléban robbantották a bombát a készítők, hogy April babája beteg (bár, szeretném jelezni, hivatalosan ezt sem mondták így ki, külön vizsgálatot nem végeztek, csak az ultrahang alapján mondták), és ezt most tovább is vitték az írók, meg nem is. Mivel a továbbvitel nagyjából abból állt, hogy mind Jackson, mind April az egész epizódban agonizált, ami természetesen tökéletes érthető és reális emberi reakció, csak hát… Örültem volna neki, ha orvosilag is kicsit továbbviszik a sztorit, legalábbis azon túl, hogy April utánanézett a betegségnek (amiről csak a rész vége felé szerzünk tudomást).
A heti esetekkel már megint az volt, mint az előző évad fináléjában: nagy füst, kicsit láng. Mikor a rész elején elindult a nagy készülődés, hogy súlyos baleset történt, várják a számos esetet, akkor kezdtem örülni, hogy na, végre lesz egy kis akció, ám ez a megfeszített húr nagyon gyorsan ellazult, és kiderült, hogy nincs is olyan nagy gáz. A hídról lehajtó nő története oké, tetszettek a férj reakciói, de maga a sztori nem tudott annyira megfogni. A két srác, főleg a kicsi viszont jó volt, külön tetszett, ahogy Bailey próbálta őt szóra bírni – belevaló kiskölyök a karakter, de Baileyben azért emberére talált.
A Grace klinika fénye már réges-régen megkopott, és attól tartok, soha nem is fog visszatérni (sőt, néha inkább már abban reménykedek, hogy a csatorna kaszát ad neki még mielőtt tovább romolhatna), de tény, ami tény, ez azért egy egészen korrekt epizód volt. Korrekt, nem jó, de lassan én már ezt is teljesítménynek tartom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
