A szünet utáni erős felütés után az Arrow tartja a feszes tempót. Azzal, hogy Olivert gyakorlatilag kivonták a forgalomból egy időre, a mellékszereplők vették vállukra a sorozatot, és eddig kiválóan teljesítenek.
Brickwellt továbbra sem sikerül megállítani, ezúttal három városatyát rabol el, és fokozatosan próbálja átvenni az uralmat a város felett – indulásnak a rendőrség lenyomásával. Az Íjász csapata eközben még mindig Oliver elvesztésével küzd, csak nehezen szánják rá magukat a cselekvésre, és akkor sem megy minden simán. Laurel tapasztalatlan és képzetlen, így eleinte kudarcot vall, mint Fekete Kanári. Hőseink végül túllendülnek az elkeseredésen, de ez még nem jelenti, hogy a harcnak vége van.
Az Íjász-csapat dinamikája egyszerűen kifogástalan. Roy és Diggle valahogy kitartanak, de Felicity nélkül semmiképpen nem folytatnák az igazságtevést, csakhogy Laurel rákényszeríti őket. Jó látni, hogy nem egyik pillanatról a másikra lesz belőle szuperhős – ebben a részben bizony jó párszor pofára esik, ami felhívja a figyelmet a helyzet komolyságára. És nem is ez a legdurvább, hanem az, hogy a Kanári jelmez felvételével még nehezebb azt hazudni az apjának, hogy Sara él. Kérdéses, meddig lehet fenntartani ezt az átverést, Laurel szenvedésével nagyon együtt lehet érezni.
Azonban nincs sok idő a sírásra, mert a rendőrség kiiktatásával Brickman és a város között csak a maszkos igazságosztók állnak, erre a rész végére mindenki, még Felicity is, rájön. A gondolat, hogy nem a halottak emlékére, hanem az élők kedvéért kell mindezt csinálni olyan komoly tanulság, amilyet nem is várna az ember. Az Arrow első évadában még elképzelhetetlen lett volna egy ilyen erős végkövetkeztetés – ebből is látszik, amit nem győzök elégszer ismételni: hogy milyen szép ütemben fejleszti magát ez a sorozat.
Ray szintén egyre inkább megérik hősi szerepére, a Midnight cityben még a gonosztevővel is konfrontálódik. Mi lesz itt, ha elkészül végre az Atom ruha! Az egyetlen dolog, ami nem tetszik, az a határozottan fennmaradni látszó szerelmi háromszög Ray, Oliver és Felicity között – hogy lehet, hogy nem unják még az ilyesmit az emberek? Mindenesetre úgy tűnik, az Íjász szárnysegédjei szép fokozatosan felnőnek a feladathoz, hogy magukban is rendet tegyenek a városban, így különösen érdekes lesz, amikor Oliver visszatér.
És apropó, azért Olivert se felejtsük el. Ő, Tatsu és Maseo kevés jelenetet kapnak, de azok annál erősebbek. A feszültség szinte kézzel fogható, és erre tökéletesen rájátszanak a flashbackek, amikből elvileg majd egyszer kiderül, Maseo miért állt be a Ligához – ez a kérdés jól helyettesíti az Oliver életén vagy halálán való rágódást, amit szerencsére nagy bölcsen kihagytak az alkotók.
A Midnight city akció és érzelmek tekintetében egyaránt intenzív rész, ami után az ember alig várja a következőt.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
