Folytatódik az Odaát háza táján a jó epizódok sorozata: már a midseason szünetet követő résszel is abszolút meg voltam elégedve, az eheti pedig még annál is jobbra sikeredett. A múltkori izgalmak és durvaságok után most kaptunk egy sötét tündérmesét, ami a varázslatról, a megbánásról, a megbocsátásról és az elfogadásról szól – mindez pedig egy ismerős arcon keresztül van bemutatva.
Sam (Jared Padalecki) és Dean (Jensen Ackles) még mindig a bunker könyveit bújják hogy valami értékelhető információt találjanak Káin Pecsétjéről, ám mindhiába. Pihenésképpen Sam ránéz az éppen aktuális hírekre, ám amit ott lát, azt sokáig nem akarja elhinni. Egy kerületi ügyészt ugyanis megtámadtak és megkínoztak az éjszaka folyamán, az elkövető pedig nem más, mint a srácok régi barátja, Charlie Bradbury (Felicia Day), akiről mindeddig azt hitték, hogy Ozban van. A Winchester testvérek megpróbálják levadászni és szóra bírni a lányt, akiből, mint kiderül, kettő van: egy jó és egy gonosz Charlie. Jó Charlie elmondása szerint Rossz Charlie úgy keletkezett, hogy kellett egy hidegvérű harcos, aki megvédi Smaragdvárost az ostrom alatt, ezért Oz varázslója alkut kötött a lánnyal, elvette az összes negatív tulajdonságát, valamint a benne felgyülemlett elfojtott haragot, és saját testet adott neki. Ezáltal azonban az eredeti lányból szó szerint eltűnt minden rossz, viszont továbbra is szoros testi és lelki kapcsolat fűzi gonosz énjéhez: ha egyikőjüket bántják akár lelkileg, akár fizikailag, a másik ugyanúgy szenved, ezért nagyon kell mindkettejükre vigyázni. A lányt két testét csak Oz varázslója tudja újra egyesíteni, ám Rossz Charlie direkt eltörte az Oz kapuját nyitó kulcsot, ezért úgy néz ki, a Földön ragadtak – egészen addig, míg a srácok rá nem bukkannak valakire, aki segíteni tudna nekik.
Engem az epizód írója, Robbie Thompson megvett kilóra a „felnőtteknek szóló tündérmese”-ötlettel mert imádom az ilyesmit: kapunk egy hagyományos jó versus rossz harcot egy hatalmas adag varázslattal, de a mesébe illő felszín mögött olyan szintű moralitás-kritika bújik meg, hogy csak ámul és bámul a néző. Igen, mindenki tudja, hogy az élet nem fekete-fehér, így a legtöbb lény sem egyértelműen pozitív vagy negatív, ám valahogy mégis akkor tudatosul bennünk ez a tény, amikor azt elénk tárják. A There’s No Place Like Home-nak viszont mindezek mellett van egy másik tanulsága, mégpedig az, hogy eme két kvalitás alkot egy egészet. Charlie személyisége is úgy teljes, hogy a jó és a rossz énje ugyanabban a testben vannak, és gyakorlatilag kiegészítik egymást – csak természetesen az nem mindegy, hogy melyik van fölényben.
Charlie sorsa tökéletes tükörképe a Káin Pecsétjét a karján hordozó Deannek. Ugyan Dean negatív énje nem vált ki szó szerint a testéből, időnként bizony átveszi felette az irányítást. Ami mégis közös bennük az az, hogy Charlie és Dean is minden áron meg akar szabadulni negatív énjétől, ám ez úgy tűnik egyikőjüknek sem jelentene megoldást, hiszen mindkettejük így lesz kerek karakter. Azonban míg Charlie igyekszik egyesíteni az énjeit, addig Dean még mindig küzd saját magával, bár látszólag kezdi ő is belátni, hogy ideje változtatni a hozzáállásán – ez természetesen újabb színt visz karaktere fejlődésébe, na, meg persze még több izgalmat a jövőre nézve.
Most már nem lehet panasz a cselekmények mennyiségére és a tempóra, ugyanis az évad elejével ellentétben az utóbbi két epizód alatt nem lehetett unatkozni. A folytatás mindenképp nagyon izgalmas lesz, főleg úgy, hogy Charlie ismét a a két fivért és Castielt (Misha Collins) erősíti.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback