Már a We’ll Take Manhattannel kapcsolatban is említettem, hogyha a hatvanas évekről van szó, én biztos egyből ugrok, legyen szó filmről, sorozatról, zenéről, vagy bármi egyébről ebből a korszakból. Vizsgaidőszakban jó egyetemistaként mi más teendőm is lett volna, minthogy valami figyelemelterelőt keressek a tételek tanulása közben, és ekkor akadtam rá szinte teljesen véletlenül a Cillára – és azóta is a hatása alatt vagyok.
A történet 1960-ban kezdődik, amikor egy fiatal liverpooli lány, Cilla White (Sheridan Smith) gépelői állást kap egy neves hazai cégnél. Akkoriban nagy szó volt, hogy valaki a kemény fizikai munka helyett irodában dolgozhatott, és Cilla él is a lehetőséggel, ám legbelül más ambíciókat dédelget: a lány énekesnő akar lenni. Tudását rendszeresen be is mutatja közönség előtt, amikor olyan neves zenekarok, mint a Rory Storm and the Hurricanes, vagy éppen a Beatles egy-egy show közben felhívják őt a színpadra, hogy együtt zenéljenek. Menedzser nélkül viszont szinte lehetetlen, hogy Cilla álmából valóság legyen, azonban elég hamar talál valakit Bobby Willis (Aneurin Barnard) személyében, aki egyelőre ugyan egy pékségben dolgozik, már az első próbálkozásaival elég jó ajánlatokat tud szerezni Cillának. Immáron ketten próbálnak meg a siker felé haladni, ami lassan, de biztosan megy nekik egészen addig, amíg a Beatles menedzsere, Brian Epstein (Ed Stoppard) fel nem figyel a tehetséges lányra és el nem hívja őt egy meghallgatásra. Cilla első próbálkozása ugyan kudarcba fullad, de másodszorra már őt is szárnya alá veszi Epstein, és beindítja a lány karrierjét – ez azonban úgy tűnik a Bobbyval azóta szorosra fűzött kapcsolatának rovására megy.
Hát, gyerekek, nagy kár, hogy ez a sorozat összesen három részből áll, mert már az első epizód közepétől olyan érzése van az embernek, hogy ezt el tudná nézni az idők végezetéig. Szinte csak a széria hosszát tudnám megemlíteni, mint nagy hiba, mert egyébként minden más fantasztikus: a színészi játék, a zene, a képi világ – minden! Kezdjük talán a karakterekkel: Cilla egy nagyon talpraesett, energikus fiatal nő, aki nem adja fel egykönnyen az álmát, még szülei fintorgása ellenére sem. Azonban amikor felér a csúcsra túlságosan elvakítja a siker, emiatt pedig bizony képes másokat eltaposni. Főleg Bobbyn csattan az ostora, akinek azért legalább ugyanannyira köszönheti hírnevét, mint Epsteinnak. Aztán Bobby, drága Bobby. Először egy hazug disznónak hisszük, de az első rész végére garantáltan mindenki bele fog zúgni (aki nem, az becsapja önmagát): ez a srác szívét-lelkét kiteszi azért, hogy Cilla álma valóra válhasson, fuvarozza, a legjobb alkukat köti az érdekében, dacol a lány apjával, a saját apjával, még sokszor Epsteinnal is, amikor az elhanyagolja Cillát–egyszóval főnyeremény a pasas. Külön említést érdemel Brian Epstein minidrámája, a férfi ugyanis drogfüggő volt, valamint egy olyan korban volt homoszexuális, melyben (még) nem fogadták el az ilyesmit. Ugyan nem sok olyan jelenet volt, amiben láthattuk ahogy önmagával küzd, de azok egytől-egyig gyönyörűen voltak ábrázolva.
Térjünk át picit a zenére, mert eme szempontból is nagyon különleges ez a sorozat: oké, hogy láthattuk pár szcéna erejéig fellépni a Beatlest és az akkoriban a fiatalok által kedvelt más zenekarokat is, de messze nem ez a lényeg, hanem az, amikor Cilla áll a mikrofon mögött. Számtalanszor láthatjuk élőben szerepelni és stúdióban dolgozni a lányt, és mindezekben az a legjobb, hogy egyrészt maga Sheridan Smith énekli azokat a részeket, másrészt, ami élőben szól, azt valóban élőben vették fel, és ugyanez érvényes a stúdiójelenetekre. És te jó ég, a színésznő nemcsak hogy tud énekelni, de szinte teljesen ugyanolyan a hangja, mint az eredeti Cilláé. Ilyen a jó casting, kérem szépen!
Tudnám még sorolni a pozitívumokat, de szerintem ezek alapján épp elég egyértelmű, hogy mennyire jó széria a Cilla. Aki szereti a hatvanas éveket, annak kötelező, aki esetleg ismerte/ismeri, vagy szerette/szereti Cillát, annak meg főleg. Egy jó tanács: akinek nem fekszik a liverpooli akcentus, az mindenképpen szerezzen be feliratot! Én pedig most megyek és végignézem negyedszerre is az epizódokat.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
