Az előzetes alapján arra lehetett számítani, hogy a Joker amolyan akció-limonádé lesz – gyenge történet, de sok Jason Statham, ahogy szétver másokat. Ez alapvetően elég lenne a szórakozáshoz, de sajnos a film még ezt az alacsony lécet sem ugorja meg.
Nick (Jason Statham) testőr Las Vegasban, és bár általában kimarad a maffiaügyekből, egy barátja, Holly (Dominik Garcia-Lorido) mégis belerángatja egy csúnya vendettába. Hollyt megerőszakolta és megverte Danny DeMarco (Milo Ventimiglia), ennek megbosszulásában segít Nick. Ezek után persze üldözőbe veszik őt, közben pedig feltűnik egy furcsa kölyök, Cyrus (Michael Angarano), aki egyszerű kliensnek indul, de aztán kiderül, hogy különös hátsó szándékkal kereste fel Nicket.
Nem is tudom, hol kezdjem a problémák felsorolását. Nem vártam túl összetett karaktereket, de ezek papírfigurának is alig voltak nevezhetőek. Nick múltjára többször utalnak, de teljesen feleslegesen, mivel igazából semmit sem tudunk meg róla, azon kívül, hogy angol. Állítólagos játékfüggősége, ami a film lélektani vonala akart lenni, abszolút megalapozatlan és kicsit sem reális. Azt sem tudjuk pontosan, miért megy ilyen messzire, hogy segítsen Hollynak, aki egyébként nem éppen úgy viselkedik, mint egy súlyos erőszaktevés áldozata, bár igaz, hogy a film kevés jó jelenete közül az ő bosszúja az egyik. Cyrus, aki elvileg megváltoztatja Nick életét, egészen random módon lép be hősünk életébe és valódi motivációja is eléggé furcsa, nyakatekert logikára alapoz. Milo Ventimiglia jól játszik, és Stanley Tucci rövid feltűnése, mint maffiafőnök is sokat dob a hangulaton, de mint karakterek, sajnos ők sem tesznek sokat hozzá a történethez.
Pedig ahhoz lenne mit hozzátenni, ugyanis nemhogy nem bonyolult – egy szimpla akciófilmnél nem is kéne annak lennie –, de még normális mennyiségű akciójelenetet sem tartalmaz. Jason Statham körülbelül annyiszor verekszik, amennyiszer az előzetesben látjuk (három, ha jól számoltam). Igaz, ezek a jelenetek valóban látványosak, szuper kamerakezeléssel és ütős koreográfiával, de nem értem, miért volt belőlük ilyen kevés. Egy Z kategóriás akciófilmben is több a verekedés, itt pedig kilencvenkét perc alatt csak három-négy jelenetet kapunk, ami botrány. Pláne, hogy a maradék időt rémesen unalmas és teljesen megalapozatlan karakterdrámával próbálják kitölteni – nem kell pszichológusnak lenni, hogy belássuk, a játékfüggőség biztos nem így néz ki.
Összességében nem igazán értem, mit szerettek volna elérni a készítői a Jokerrel. Ha lélektani drámát akartak csinálni a függőségről, ahhoz többdimenziós karakterekre és a téma behatóbb ismeretére lett volna szükség. Ha viszont egy szórakoztató Las Vegasos, maffiás akciófilm volt a cél, akkor érthetetlen módon túlságosan fukarak voltak az akciójelenetekkel. Így, annak ellenére, hogy Jason Statham hozza a tőle megszokott karaktertípust, és van egy-két jó jelenet a filmben, a legnagyobb jóindulattal sem ajánlanám bárkinek, hogy pénzt adjon érte, vagy az idejét áldozza rá, hacsak nem a műfaj elvetemült rajongója.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback