Ugyan hazánkban is divatosak a késő esti talk show-k, az USA-ban még nagyobb kedveltséget élveznek ezek a könnyed, beszélgetős, és általában poénkodós estek, amik mögött szokás szerint áll egy műsorvezető, és egy többé-kevésbé változó vendéggárda. Jelen esetben Larry Wilmore kapott egy saját kis idősíkot a tévében, aki már dolgozott együtt a meglehetősen nagy hírnévvel rendelkező Stephen Colbert-el – hát, azt kell, hogy mondjam, részemről feleslegesen.
Mivel nem egy klasszikus értelemben vett sorozat klasszikus értelemben vett epizódjáról van szó, vagy éppenséggel egy filmről, ezért a tartalmat picit nehéz összefoglalni, viszont a következő recept applikálható rá: adott nagyjából húsz-huszonöt perc, aminek az elején Larry ismertet egy témát, majd leül beszélgetni négy vendéggel, akik elmondják a véleményeiket a témával kapcsolatban, a műsorvezető pedig a végén felolvas egy tweetet, ami majd a következő epizód diskurzusának alapjául fog szolgálni. A pilotban konkrétan a feketékre irányuló rendőrségi brutalitásról volt szó – ami a Fergusonban történtek óta még egyébként ma is tartó tüntetések és zavargások kapcsán jött szóba –, és Larry erről beszélgetett Cory Booker New Jersey-i szenátorral, Bill Burr stand-up komikussal, Talib Kweli hiphop zenésszel és emberi jogi aktivistával, valamint Shenaz Treasuryvel, egy indiai származású színésznővel.
A téma nagyon komoly, főleg egy vicces showhoz mérve, de nem elhanyagolható, ugyanis a rasszizmus sajnos még mindig nagyon erősen jelen van a mindennapokban, és nem csak az Egyesült Államokban. Pontosan ezért is kell beszélni róla minél többet, felhívni mások figyelmét erre a problémára, és szerintem nagyon jó lehetőség adatott meg Larry Wilmore-nak azzal, hogy ezt a jelenséget egy olyan köntösben prezentálhassa, ami eladható, ami vicces, ugyanakkor gondolkodásra is késztethet – csak ez nem jött össze. Ehelyett kaptunk húsz perc (Kit akarok ugratni? Az egész lényegében nem tartott tovább tíz percnél, mert ötpercenként félbeszakították reklámokkal…) tömény bűntudatébresztő túrát. Komolyan mondom, Larrynek majdnem minden mondatát össze lehet foglalni azzal, hogy: „háháh, fehérek”, aztán egy gúnyos kacaj. Értem én, hogy számtalan fehér ember pontosan így viszonyul a feketékhez, ám a „kezeljük őket úgy, ahogy ők is minket, az majd észhez fogja őket téríteni” stratégia nem hogy nem működik, de még nem is vicces – én inkább gyerekesnek mondanám.
A fenti problémához kapcsolódik a tény, hogy a show egyetlen fehér vendégét, Bill Burrt a műsorvezető folyamatosan hecceli, bár a reakcióiból ítélve Billt ez egyáltalán nem zavarja, és ez azért egy egészen picit szomorú (meg az a tény is, hogy az egyetlen valószínűsíthető oka, amiért bekerült a programba az az, hogy fekete a felesége). A másik dolog, ami böki a csőrömet az Shenaz Treasury: nem tudom, hogy a nőszemély a való életben is ilyen bugyuta, vagy csak megjátssza magát pár perc röhögés kedvéért, mindenesetre rendkívül idegesítő volt. A másik két vendég, a szenátor és az aktivista azonban pozitív érzéseket keltettek bennem, mert nekik legalább értelmes, megfontolandó gondolataik voltak – többek között felhívták mindenki figyelmét az összetartás, a tolerancia, és a Martin Luther King Jr. és a Mahatma Gandhi által is hirdetett békés tüntetés fogalmaira. (Jelzem, Talib Kweli úgy támogatja ezeket az eszméket, hogy ott volt Fergusonban a tüntetőkkel, tehát valószínűleg látott minden borzalmat, mégsem esett át a ló túloldalára.)
Elnézést kérek mindenkitől a politikai-filozófiai eszmefuttatásért, de megkövetelte ezen témák boncolgatását a show. Mindent összevetve, a The Nightly Show With Larry Wilmore nem egy jó esti program, én huszonkét perc alatt egyszer nevettem csak rajta, de nem tudom eldönteni, hogy azért, mert valóban vicces volt, vagy mert már fizikai fájdalmat okozott a program nézése, és kínomban röhögtem fel – mindenesetre rendkívül tanulságos volt.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
