Apokalipszis, kicsit másképp – Melankólia (2011)

Lars von Trierről már régóta tudjuk, azzal a nemes célzattal készít filmeket, hogy a nézőinek felőrölje a lelkét – és bármennyire is ellentmondásos ez a kijelentés, pontosan ezért is várom és nézem az alkotásait. A Melankólia is egy ilyen lélekörlő, gyötrő és depressziós film, és pontosan ez adja a varázsát.

Justine (Kirsten Dunst) és Michael (Alexander Skarsgard) nagyszabású esküvője pompásan indul a Justine nővérének, Claire-nek (Charlotte Gainsbourg), és férjének, Johnnak (Kiefer Sutherland) a házában. Ám ahogy telnek az órák, úgy lassan felszínre kerülnek az elfojtott családi emlékek, ezzel pedig kibontakozni látszik a testvérek közötti drámai ellentét, ami Justine józan elvesztésével zárul. A boldognak ígérkező házasság már a frigy megkötésének éjjelén darabokra hullik, ahogy Justine elméje is akkor kezdi feladni a realitás minden apró darabkáját. És bekövetkezik a lehetetlen, a tudósok egy kisbolygót azonosítanak, a Melankóliát, ami egyenesen a Föld felé tart, de hosszas viták és elemzések után kijelentik, hogy a vándorló égitest simán (ám igen közel) elhalad majd a miénk mellett, így nincsen semmi ok az aggodalomra.

Justine és Claire teljesen másképpen reagálnak a közeledő veszélyre: míg Justine kezdi összeszedni magát, és szó szerint fürdőzik a Melankólia fényében, addig a mindig józan Claire lába alól kezd kicsúszni a talaj, amit csak tetéz Justine folytonos kijelentése, miszerint a földi tudósok tévedtek, és a Melankólia bizony a bolygó és az emberiség végzete.

A Melankólia szó szerint kifacsarja az ember lelkét, és pont ennek hatására képes hihetetlen dolgokat megmutatni. A nővérek kálváriája szívbemarkoló, a testvéri szeretet soha szűnni nem akaró kaotikus allegóriája az, hogy jellemük ennyire különbözik. Ugyanakkor adódik majd egy pont, egy pillanat, amikor Justine és Claire egyetértenek, közös érzelmi szintre érnek – de vajon ez okozza-e a véget, vagy a végzet ilyen hatással volt rájuk?

Lars von Trier filmje logikusan és teljesen valósághűen ábrázolja az eseményeket, és az emberi reakciókat, mégis, az apokaliptikus végzet mintha a két testvér lelkiállapotán múlna, ezáltal az egész emberiség sorsa az ő kezükben van. Kétség sem fér hozzá, ez a film a nőkről szól, ugyanis hiába vannak benne ismert és zseniális férfi színészek, valójában a két lány kapcsolatáról szól az egész. Justine tébolya akkor kezdődik, mikor a Melankólia kisbolygó először felbukkan a látóhatáron, és míg teljesen nem ér a Föld közelébe, addig a lány szétcsúszik, ugyanakkor nővére, kinek férje a tudományok embere váltig állítja, hogy minden rendben lesz, ezáltal meg is nyugtatván Claire-t. Csak hát ott van az a bizonyos baljóslatú hang, ami Justine tolmácsolásában egyre erősödik.

A film talán leghatásosabb jelenete nem az utolsó percek, hanem pont az eleje. A belassított végtelenbe rohanó képekkel, ahol a talaj elnyeli az embereket, az idő és tér pedig szétcsúszik a mindenségbe. Állítom, ha valakinek a Melankólia már ebben a pár percben nehézséget okoz, akkor az inkább hagyja abba a filmet, mert bár felülmúlni semmi sem fogja azt a jelenetet, de garantáltan még két óráig úgy fogja érezni magát a néző, mint azokban az első percekben.

Az anyai szeretet egy külön allegóriája is felbukkan: Claire cél nélküli és kétségbeesett rohanása kisfiával a fenyegető végzet elől – ő is tudja, hogy nincs hová menekülni, nem lehet elbújni, mégis bármit megtenne, hogy fia éljen. Különösen érdekessé teszi ezt, hogy ez egy férfi elméjéből pattant ki, mégis tökéletesen átérezte és megjelenítette a szeretet e formáját – bravó Trier, bravó!

A Melankólia sci-finek sem utolsó (és állítom, hogy jó pár divatos, csili-vili mozi leköröz), mert hiába nincsenek benne űrlények, meg nagy csaták, mégis az emberiségnek egy olyan arcát mutatja meg, amire kizárólag a műfaj darabjai képesek: a lélekörlő kétséget, a tudományos bizonyosságot, a hitet és az emberi gyarlóságot.

Egyszer mindenkinek végig kéne nézni Trier Melankóliáját, mert bár kifacsar lelkileg – amiből napokig nehéz feléledni –, mégis ad valami pluszt, amit csak kevés mozi képes nyújtani.

Szerző

Catleen

Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Korábbi cikkek

• Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
• Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
• Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
• IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!