Stanley Kubrick és Stephen King találkozása talán az egyik legjobb horrorfilmet eredményezte, nem csak a King-adaptációk között, de az egész műfajban. A Ragyogás kihagyhatatlan klasszikus, ami a mai napig képes a frászt hozni bárkire.
A történet szerint Jack Torrance (Jack Nicholson) kiégett, ex-alkoholista író pénzügyi nehézségekkel küszködve elvállalja, hogy családjával télire beköltöznek az Overlook Hotelbe, és gondoskodnak az épületről, amíg el nem jön megint a szezon. Jack kisfia, Danny (Danny Lloyd) különleges képességekkel rendelkezik, így előre látja, hogy valami szörnyűség fog történni, ám a lassan kibontakozó borzalomra igazából nem lehet felkészülni.
Nehéz felsorolni azt a rengeteg mindent, amitől nagyszerű ez a film. Rögtön az első képek lélegzetelállítóak – egy hegyi utat látunk, aminek gyönyörűnek kéne lennie, ám az elképesztő zenei aláfestés (ami egyébként részben Ligeti György munkája) nyomasztóvá és fenyegetővé teszi még a tájképeket is. Ez az ellentmondás végig megmarad a filmben, hiszen annak ellenére, hogy egy hatalmas hotelben játszódik a történet, az embert klausztrofóbia fojtogatja, miközben nézi. A képi világ emellett sok szimbólumot és párhuzamot mutat fel – érdemes figyelni például a labirintust és a színek, minták változását, mivel pont ezekkel az eszközökkel éri el a film, hogy a tág térben is a bezártság és a fenyegetettség érzését keltse.
A látvány (és a zene) mellett borzasztó erősek a karakterek is. Jack Nicholson hátborzongatóan jól mutatja be, ahogy Jack Torrance erőszakos jelleme lassanként a felszínre tör és elburjánzik. Frusztrációjának és csalódottságának megtestesülése a hotel, ahonnan gyakorlatilag nincs kiút, és Jack végül azokon tölti ki a dühét, akik kéznél vannak: a családján. Felesége, Winifred (Shelley Duvall) törékeny, áldozattípusú nő, aki már egy agresszívabb megszólalástól visszaretten, és persze ott van Danny, aki túl kicsi, hogy szembeszálljon az apjával – a családon belüli erőszak toposza így teljes. A film lélektani vonala irodalmi részletességgel van ábrázolva, és ezt nagyban elősegítik a kiváló színészek – le a kalappal Danny előtt, aki kisgyerek létére felejthetetlen alakítást nyújt.
Mint horror, a Ragyogás nem jump-scare-ekre épít. A feszültség az első képkockáktól fogva tapintható, és a film során folyamatosan csak növekszik. Az ember tulajdonképpen megkönnyebbül, amikor Jack végre bekattan, és még ezután is van jó pár nem véletlenül emblematikus mozzanat – például a híres fejszés, vagy a korábban előrevetített labirintus-jelenet. A hatás vérfagyasztó, és igazából ilyen egy jó horror film: nem a reflexekkel dolgozik, hanem a valódi, mélyen gyökerező félelemmel.
A Ragyogás egy részletesen átgondolt és aprólékosan felépített film. A képi világ szimbolikája kidolgozott és szoros kapcsolatban van a szereplőkkel és a történettel. Az események lassan hömpölyögnek, de annál rémisztőbb az összhatás, és a karakterek is kiválóan vannak ábrázolva. Mindezek miatt a Ragyogás számomra a filmbéli „kötelezők” közé tartozik, horror-rajongóknak és laikusoknak egyaránt.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback