Lehet, hogy az utóbbi években Johnny Depp színészi játékának palettája nem túl széles, de ez most őszintén kit zavar, amíg ilyen szórakoztató?
Charlie Mortdecai (Johnny Depp) angol lord, műkincsgyűjtő és kereskedő – bár ez utóbbit nem éppen törvényes keretek közt teszi. Úgy is mondhatnánk, hogy ő az alvilági műkincs-kereskedelem szíve-lelke. Ám eme kis kilengéseit elnézi neki az angol kormány, miután, ha úgy adódik a helyzet, segít egyetemi barátjának, az MI5 ügynökének, Martland felügyelőnek (Ewan McGregor) – aki amúgy halálosan szerelmes Mortdecai feleségébe, Johannába (Gwyneth Paltrow) – felgöngyölíteni néhány, műkincsekkel kapcsolatos nemzetbiztonsági ügyet. És most éppen az ölükbe is hullik egy ilyen ügy: megölnek egy restaurátort, és ellopják a Goya-festményt, amin éppen dolgozott. Ez önmagában még nem fenyegetné Anglia biztonságát, csakhogy a lopás elsőszámú gyanúsítottja egy nemzetközileg ismert terrorista, Emil Strago (Jonny Pasvolsky), így hát az MI5 úgy okoskodik, ha meglesz a festmény, meglesz Strago is. Mortdecai, kissé vonakodva ugyan, de elvállalja a megbízatást, bár nem igazán az érdekli, hogy visszaszerezze Martlandnek a képet, inkább az, hogyan tegyen szert profitra az ügyből, ugyanis le van égve, és még valahogy a nyolcmillió fontos adóhátralékát is törlesztenie kell. Így hát Charlie, oldalán hűséges és mindig kanos fogdmegjével, Jockkal (Paul Bettany) nyomozni kezd, miközben, egy másik vonalon, Johanna ugyanezt teszi.
Alapvetően ez egy egész jó kis film – nem zseniális, megvannak a maga hibái, de ettől függetlenül nagyon szórakoztató, és engem speciel teljesen sikerült lekötnie arra a másfél órára, amíg tartott.
Egyik legnagyobb, legszembetűnőbb erőssége rögtön a színészgárda – Depp, Paltrow, McGregor, Bettany… Csupa-csupa ismert név, olyan színészek, akik már bizonyítottak, nem is egyszer, nem is kétszer, és itt is hozzák a formájukat. Viszont ha már őket így kiemeltem, afölött sem szabad elsiklanom, hogy nélkülük ez a film messze nem lenne az a mindenfelé kiplakátolt (nem viccelek, a premier napján, egy délelőtti előadáson láttam a filmet, és ahogy kijöttem a moziból, mindenhonnan Charlie Mortdecai mosolygott rám), potenciális blockbuster, csupán egy könnyed, szombat délutáni film az RTL-en, ami amúgy csak DVD-n kerül a nézőkhöz, mivel a mozikba el sem jutott.
De most vissza kicsit a színészekhez, vagyis inkább a karaktereikhez: na, amit ebben a tekintetben levágott a banda, azt imádtam. Bár a főszereplő Charlie Mortdecai, és ő lenne a lángelme, a figura valójában kissé inkompetens (amit Depp nagyon szórakoztatón ad át), a valódi munkát pedig inkább Jock és Johanna végzik – előbbi izommal és fegyverrel, az utóbbi ésszel és női bájjal. Amúgy Charlie után – bár, így jobban belegondolva, lehet, hogy még őt is megelőzi – Johanna volt a kedvencem a filmben: mindig nyugodt és bájos nő, aki szende mosollyal tartja rövid pórázon férjét, miközben nagyon is tisztában van vele, hogy a nyomozó szerelmes belé, és ezt a kötődést a végletekig ki is használja.
Ez a már-már femme fatale-karakter remekül megtámogatja a központ kvartett (Charlie-Jock-Johanna-Martland) dinamikáját, ami igazából a film sava-borsát adja. A négy karakter remekül kiegészítette egymást, interakcióik csodásan sikerültek, és ez az a dolog a filmben, ami kárpótol az amúgy kissé gyengécske sztoriért – erről majd mindjárt bővebben. Főleg imádtam, ahogy Charlie Johannával bánt, hogyan próbálta leplezni papucsságát, no meg azt, ahogy erre Jock reagált. A bajuszos mellékszál – ugyanis Mortdecai bajusza új szerzemény, amit ő imád, Johanna viszont utál – bár egyáltalán nem nélkülözhetetlen eleme a filmnek, azért nagyon édes jeleneteket eredményezett.
És akkor a történet – hát, az lehetett volna jobb is. Az alapvető problémám az volt, hogy a történések nehezen voltak követhetők: a szereplők folyton, főleg az elején, nevekkel dobálóztak, akikhez nem igazán tudtunk arcot kapcsolni, és így zavaros lett az egész cselekmény. Bár, mentségükre legyen mondva, a film úgy kétharmadánál van egy jelent, ami többé-kevésbé rendszerezi a dolgokat, de egyes ellenfelek motivációi még így is gyengék maradnak (arról nem is beszélve, hogy ahhoz képest, mennyire hirdették, hogy Olivia Munn benne van a filmben, a hölgy alig szerepel pár jelenetben, és a karakterének egyetlen jelentős jellemvonása az, hogy nimfomán).
Szóval a film első fele eléggé kesze-kusza, nehezen követhető, bár még ezt is szórakoztatóvá teszi a már említett karakterdinamika és Johnny Depp tündéri, humoros játéka – Charlie Mortdecai szerepe egész kis jutalomjáték lehetett a számára. Vissza kicsit a sztorihoz: a film kétharmadánál bejön azért egy csavar, amit követően Charlie és Johanna elkezd nem egymás mellett, hanem egymással dolgozni, és ami innentől következik, az egyfelől egész okos, másfelől pedig sokkal jobban követhető – ha nem is egészen hiteles –, mint a film első fele.
A Mortdecai sosem lesz kultfilm, és nem is fog számos díjat nyerni, ez még nem von le az élvezeti értékéből, ugyanis egy kedves, aranyos, humoros kis műről van szó, ami ugyan nem mindig van vele tisztában, mennyire akar romantikus-humoros akciófilm lenni, és mennyire paródiába áthajló vígjáték, de ettől függetlenül nekem tetszett. Már csak az a kérdés, hogy nagyközönség mit szól majd hozzá, vagyis pontosabban az, hogy összejön-e a Lionsgate által beígért folytatás.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
