Kevés az olyan csajos film, aminek középpontjában nem egy romantikus kapcsolat áll. Olyan pedig még kevesebb, ami a konvencionális nőideál szisztematikus lebontására épít – a St. Trinian’s viszont pont ilyen film.
A St. Trinian’s bennlakásos lányintézet Anglia legrosszabb iskolája, és nem mellesleg az anarchia melegágya. A különböző klikkekbe (emósok, gyíkok, top dívák, elsősök, stb.) tömörülő diákjai szabadidejüket az iskola leamortizálása mellett a legkülönfélébb bűntettekben való részvétellel töltik, mint például a lopott kocsik átfestése, a robbanóanyag-gyártás, vagy a vodkafőzés, és teszik mindezt a kolifőnök Kelly (Gemma Arterton) irányítása alatt, a kisstílű bűnöző, Flash (Russell Brand) segítségével, és az igazgatónő, Camilla Fritton (Rupert Everett) áldásával. Az iskolában akkora fejetlenség és zűrzavar uralkodik, hogy a legújabb diák, Annabelle Fritton (Talulah Riley) – az igazgatónő unokahúga – már az első nap legszívesebben meglógna onnan, bár hosszú távon azért ő is rájön, hogy minden őrültségük ellenére az iskolai diákjai egy nagy családot alkotnak, akik megvédik egymást, és akikkel nem tanácsos packázni. Csakhogy a St. Trinian’s most bajban van, méghozzá rögtön két fronton: egyrészt a bank szorongatja a visszatérítetlen kölcsönök miatt, másrészt pedig az új oktatásügyi miniszter, Geoffrey Thwaites (Collin Firth) próbálja bezáratni őket. De, mint már említettem, az iskola nem hagyja magát, úgyhogy egyfelől megindul a miniszter lejáratása, másfelől pedig megszületik egy terv, hogy vissza tudják fizetni a kölcsönt – ez a terv pedig nem más, mint Vermeer Lány gyöngy fülbevalóval című képének ellopása.
Azt előre tisztázzuk, hogy a film szerkezeti katasztrófa, annyi szerteágazó kis mellékszállal, amiknek a fele totálisan fölösleges, hogy szinte már kész csoda, hogy az egyszeri néző képes követni a mozi gondolatmenetét. Arról már nem is beszélve, hogy a tényleges cselekmény – a képrablás kitervelése – szó szerint a film közepén indul csak be, addig meg megy az építgetés meg a tingli-tangli.
Továbbmegyek: gyakorlatilag Annabelle-t is egy az egyben ki lehet húzni a sztoriból, mivel azon kívül, hogy a személyében kapunk egy kvázi központi karaktert, igazából semmi lényegit nem tesz hozzá az eseményekhez, amit meg tesz, azt egy másik karakter közbenjárásával is be lehetne iktatni. Már csak azért is jobb lenne talán Annabelle nélkül a film, mert így is rengeteg a karakter (tanárok, diákok, kívülállók vegyesen) van benne, hogy egyszerűen nincs idő kifejteni őket, és ezért a szereplők kilencven százaléka fájdalmasan lapos és skicc-szerű marad.
No, de akkor miért is éri megnézni ezt a filmet? Egyrészt a képrablás miatt – bár marha lassan indul be a szál, és ráadásul még annyit játékidőt sem kap, amennyit megérdemelne, a mozi ezen szelete egészen zseniális. Imádtam, ahogy a csajok összerakták, mijük van, abból kovácsoltak egy haditervet, majd véghez is vitték azt. A legszebb ebben pedig az, hogy mondom, teljesen különböző, egyes esetekben már ellentétes klikkek tagjairól van itt szó, akik a közös cél érdekében képesek jól olajozott gépezetként együtt dolgozni.
A másik, még erősebb indok pedig a film alaphangulata. A kis jelenetek a St. Trinian’s működéséről már önmagukban zseniálisak, és igazából itt ismerszik meg, miért is kell ennyi különféle szereplő a filmbe. Mondjuk az is itt látszik igazán, miért működne a történet nagy valószínűséggel jobban sorozatként/sitcomként/skicc-komédiaként – vagyis ez az a pont, ahol a két dolog, ami legjobban tetszett a filmben, kicsit ellentmond egymásnak.
A St. Trinian’s – Nem apácazárda nem az a film, amit kifejezetten a története tesz emlékezetessé, az egységessége pedig végképp nem (mert, mint mondtam, lenne belőle bőven faragnivaló), hanem a hangulata, és az az életérzés, amit sugároz. Éljen az anarchia!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback