Elérkeztünk az évad azon részéhez – a midseason premier után, de még a nagy, februári durranás előtt, ahol talán a legkevesebb súlya van az eseményeknek, és ez azért meg is látszik epizódon.
Az éjszaka közepén, saját lakása előtt megölnek egy feltörekvő, fiatal szappanopera-színésznőt, aki, estélyije alapján, éppen valami elegáns eseményről tartott hazafelé. Az ügyet természetesen Beckett és csapata kapja meg, persze sans Castle, aki hiába csinált honlapot magánnyomozói vállalkozásának, nem igazán kap megbízatásokat – a legnagyobb eddigi ügye is csak annyi, hogy egy aggódó apa kérésére utána kell járnia annak tinédzser lányának pasijának, ám a fiatalok még azelőtt szakítanak, hogy Rick nekiállhatna a munkának. Kate megsajnálja férjét, ezért mikor kiderül, hogy az áldozat halála előtt elhagyta a munkatársától kölcsön kapott, kisebb vagyont érő, gyémántokkal kirakott kézitáskát, amit ráadásul rövid határidőn belül vissza kell szolgáltatni az eredeti tulajnak – miután a munkatársnál is csak kölcsönben van –, Beckett azt tanácsolja a szappanopera-sztárnak, hogy bérelje fel Castle-t a melóra. Így hát párhuzamosan megindul a két nyomozás, amik persze nagyon hamar összetalálkoznak.
Azt előre tisztázzuk, hogy nem azt mondom, hogy ez egy klasszikus értelemben vett „rossz rész” – egyáltalán nem olyan, mint amilyet például mostanában néha a Grace Klinika produkál, aminek láttán képes lennék tövestől kitépni a hajamat, mert a karakterek idióták, a cselekmény rosszul van ütemezve, és alapból izzadságszaga van az egésznek. Nem, a Private Eye Caramba! objektívan nézve teljesen rendben van: megvan a Castle-től megszokott kerek, kissé csattanós nyomozás, a csipkelődős felhang, némi romantika, meg egy cuki mellékszál. Csak éppen az a megfoghatatlan plusz hiányzik belőle, ami például az előző részt olyan baromi jóvá tette.
A gyilkosság háttere a szappanoperák világa, amit tulajdonképpen már másodjára jár meg a sorozat: még a harmadik évadban volt egy hasonló tematikájú epizód, a One Life to Lose, ahol egy amerikai hátterű sorozat (amiben anno egy ideig Martha is játszott) egyik íróját ölték meg, most pedig van egy spanyol nyelvű szériánk, ahol az áldozat az egyik sztár. Nem fogok hazudni: a One Life to Lose jobban megfogta a témát, már csak azért is, mert tényleg a szappanoperára és annak abszurditására épített, míg itt a hangsúly inkább a női színészek ambícióira került, miközben az, hogy ők szappanopera-színészek háttérbe került. A titokban szappanoperákért rajongó Esposito mellékszála – akinek maszkulinitásával ez alaphelyzetben baromira nem férne össze – viszont remekül betalált.
A nyomozás a maga módján ügyes – szép, ahogy a két párhuzamos szál összefut, meg az is, ahogy a harmadik felvonásban kicsit megvezetnek minket, nézőket. Ezen felül az is tetszett, hogy amíg a nyomozás elején valami hatalmas, nagyon mocskos ügyletre gondolunk, addig a valóság… Hát, nem az – mondjuk ez magával hozza azt is, hogy a végén a gyilkos indítékát kicsit gyengének találtam.
Rick és Kate cuki, mint mindig, de messze nem olyan cuki, mint az előző részben, ahol romantikázásuk azért jóval nagyobb teret kapott – és ezen az sem segít, hogy a legjobb jelenetüket a csatorna már napokkal ezelőtt kidobta sneak peekként. Az viszont tény, hogy amit Kate tett Rickért, ahogy aggódott érte és figyelt rá, nagyon szép volt, és a kis noiros monológok, amik már az előző részben is feltűntek, nagyon kellemesen fűszerezték az epizódot.
Amit viszont neheztelek, az a csapat dinamikájának hiánya, vagyis pontosabban az, hogy Ryan, de főleg Espo, szinte már durván bánik Castle-lel. Jó, a Once Upon a Time int he Westben cuki volt, ahogy durcáskodtak, és érthető is volt a reakciójuk, de ezen akkor túl is lendültünk. Ehhez képest mostanában Javier folyamatosan úgy bánik Rickkel, mintha pikkelne rá, mintha nem is bírná, pedig halihó, emberek, ez a két imádnivaló idióta baromi nagy haver! A néző inkább azt várná, hogy Espo és Ryan majd viccelődve csipkelődik, de azért hiányolja Castle-t, ehhez képest meg amit néha művelnek, az már a bunkóság határát súrolja. Remélem, ezen a téren gyorsan összeszedik magukat az írók.
Szóval objektívan nem volt rossz ez a rész, és voltak kiemelkedő pillanatai, de szubjektíven… Hát, maradjunk annyiban, hogy mikor legközelebb Castle-maratont tartok, nem ez lesz az első rész, amit előveszek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
