Jó hír, hogy a pilottal együtt rögtön kijött a 12 Monkeys második része is, így azonnal megnézhetjük, hogyan alakul az emberiséget kipusztító vírus utáni, több idősíkon zajló nyomozás.
A Mentally Divergent története furcsa módon az első rész idővonala előtt játszódik, ami kicsit zavaró lehet, ezért különösen jó, hogy egymás után nézhetjük a kettőt. Szóval Cole tovább nyomoz, elkezdi keresni a 12 Majom nevű szervezetet, és 2015-ben talál hozzájuk vezető nyomot: a logójukat egy pszichiátriai intézet falára rajzolva. A rajz készítője Jennifer (Emily Hampshire), annak a Goinesnak a lánya, akit Cole az előző részben megölt. Hogy Jennifert kikérdezhesse, Cole-t megint visszaküldik, most azzal a megkötéssel, hogy ne vonja bele a korábban/később megismert Raillyt. A doktornőt azonban nyilván nem lehet távol tartani a nyomozástól, így a súrlódás Cole és felettese, Jones (Barbara Sukowa) között elkerülhetetlen.
A Mentally Divergent elég Walking Deadesen indul, még közös szereplő is van, Kirk Acevedo személyében, aki ezúttal Cole renegát barátját, Ramset játssza. A lepusztult jövőben nem zombik, hanem elvadult emberek elől kell menekülni, de a dramaturgia és a kivitelezés szinte ugyanaz. Lassan szükség volna rá, hogy a 12 Monkeys világa mutasson valami egyedit, már az állandó sötét árnyalatos szűrőn kívül, ami bár olcsó hangulatteremtő eszköz, nekem tetszik, viszont önmagában nagyon kevés.
Hasonlóan kevés az időutazással kapcsolatos magyarázat. Az előző rész kapcsán írtam, hogy várható a hanyagság ezen a vonalon, de azért reménykedtem benne, hogy nem lesz igazam. A sorozat igazából még a tudományos megalapozottság illúzióját sem próbálja fenntartani – Jonesék össze-vissza küldik Cole-t az időben, szemmel láthatóan fogalmuk sincs, mit csinálnak. A csapatvezető asszonyság kioktatja időutazóját arról, hogy már így is túlzottan belevonta Dr. Raillyt a dolgokba és ezzel megakadályozhatja magát a nyomozást – ezen a komoly veszélyen azonban a rész végén egy vállrándítással átlépnek.
Cole egyelőre nem mozdul ki a morózus főhős sztereotípiájából. Továbbra sem látjuk, hogy olyan nagyon megérintené a világok közti ugrálás – olyannyira nem, hogy barátjának kell szóba hozni a témát, így tudatosítva a nézőben a helyzet komolyságát. Jobb lenne az ilyeneket nem kimondatni a szereplőkkel, hanem bemutatni, ne adj isten, eljátszatni velük. Azt pedig különösen szeretem, amikor ez a típus a vagányság és a „nem uralkodhatsz rajtam”-filozófia nevében magasról tesz arra, hogy viselkedésétől és küldetésétől az emberiség sorsa függ – az ego nyilván sokkal fontosabb. Jones nem népszerű karakter, pedig szerintem ő képviselte a józan észt ebben a helyzetben.
Szerencsére a női szereplők ezúttal sikeresen ellenpontozzák Cole-t. Railly egészen magára talál, kikerekedik kicsit, és végleges helyet csinál magának a nyomozásnak, de nem Cole megmentésével, hanem saját kutakodásával, amiért súlyos árat kell fizetnie – az ehhez kapcsolódó vérfagyasztó jelenet talán a legerősebb a részben. A Mentally Divergent főszereplője azonban mégis Jennifer. Emily Hampshire csodálatos munkát végez, színészi játéka kiviláglik az epizódból, közös jeleneteikben szegény Aaron Stanfordnak esélye sincs.
Alakulgat ez a történet, bár tehetné kicsit gyorsabban is. A 12 Monkeysnak most leginkább arra van szüksége, hogy rátaláljon saját hangjára, egyediséget csempészve a manapság kliséssé vált helyzetekbe. Főszereplőjének, Cole-nak szintén van hova fejlődnie, de legalább a többiek javulásnak indultak, és az új szereplők is beváltak ebben a részben. Én azt mondom, mégis csak klasszikusról van szó, úgyhogy legyünk türelmesek – sok sorozat indul lassan, de később érhetik kellemes meglepetések az embert.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
