Általában támogatom a klasszikus sci-fik felújítását – nyilván mindig rizikós, mégis megéri a kockázatot, mert kár lenne veszni hagyni ezeket a nagyszerű történeteket, ráadásul a modernebb eszközök és új gondolatok jó alapanyagai lehetnek a frissítésnek. A Tizenkét majom eredetileg egy 1995-ös, kultikus, időutazós sci-fi, melynek alapján most sorozat indul. Lássuk, milyenre sikerült az első rész!
2017-ben felüti a fejét egy vírus, amely 2045-re gyakorlatilag kiirtja az emberiséget. A túlélők fosztogatókká és gyilkosokká válnak, közülük csak kevesen próbálják menteni a menthetőt. Tudósok egy maréknyi csoportja egy időgép segítségével azon dolgozik, hogy megakadályozza a vírus kitörését. Itt jön a képbe James Cole (Aaron Stanford), akit azért szerveznek be, mert a neve szerepel egy üzenetben, melyet Cassandra Railly (Amanda Schull), vírus-szakértő hagyott 2017-ben. Cole-t visszaküldik, hogy keresse meg Dr. Raillyt, szedje ki belőle, mit tud a vírusról, találja meg a forrást, és iktassa ki. Sima ügynek tűnik, de persze Cole-nak nincs szerencséje. Egyrészt helyből két évvel korábban érkezik, másrészt Railly nem tud semmit a vírusról. Megkezdődik hát a nyomozás a forrás után.
Ami a szereplőket illeti, viszonylag hagyományos felállást láthatunk. Cole a sötét múltú, tragikus hős, akinek rémes dolgokat kellett tennie a túlélésért, így egyetlen vágya, hogy „megnyomhassa a resetet”, vagyis semmissé tehesse az egészet. Magába zárkózó karaktere mellé kap egy folyton megmentendő főhősnőt, Raillyt, akinek itt az első részben semmi haszna azon kívül, hogy Cole-ból minimális érzelmeket váltson ki – remélem ez idővel változni fog. Kapcsolatuk, ami később nyilván szerelembe fordul, hamar elég szoros lesz, a bizalom majdnem rögtön megvan. Ez ebben az esetben csak azért nem zavaró, mert felveti a kérdést: azért van így, mert korábban/később már találkoztak? Az időutazás miatt a sorsszerűség állandó probléma – ez az egyik legjobb hozománya ennek a témának.
Ha már itt tartunk, nézzük meg magát az időutazást. Kötelező paradoxonokba egyelőre nem futunk a pilot során, bár ez nagyrészt annak az érdeme, hogy a szabályok kissé ködösek azt illetően, hogy mit lehet, és mit nem lehet tennie az időutazónak. Cole trükkje az órával (a múltbéli megváltoztatásával megváltozik a jövőbéli) azt sugallja, hogy folyton változó, egyre módosuló valóságban vagyunk, ám az nem tiszta, hogy a sorsszerű találkozások hogyan passzolnak ebbe a rendszerbe – tehát a pillangó-hatás itt nem mutatja ki a foga fehérjét. Nem biztos, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolja majd a sorozat, hiszen a hangsúly a nyomozáson és nem az időutazáson magán van, a krimi szálnak pedig jobban fekszik, ha nem tudjuk a pontos szabályokat, mivel így rugalmasabb lehet a történetvezetés. Személy szerint jobban szeretem a precizitást és aprólékosságot ezen a téren, de megértő tudok lenni, ha a történet kárpótol az elhallgatott szabályokért – reméljük így lesz.
A 12 Monkeys eddig kellően izgalmas, kellően sötét, mind látványvilágában, mind történetében, egy dolgot azonban nem tudok megállni szó nélkül. Nem szeretném az eredeti filmhez hasonlítgatni a sorozatot, hiszen más formáról beszélünk, és teljesen más korszakról, de az első rész maga hívta fel a figyelmet egy nagy különbségre. A pilot első perceiben Otis Redding These Arms of Mine című dala szólal meg, amely a film egyik emblematikus jelenetének zenéje. Az ominózus jelenetben Cole (ott Bruce Willis) Railly kocsijában ül, amikor a rádióban megszólal ez a szám, és az időutazót könnyekre fakasztja, mivel arra emlékezteti, mi mindent veszített el a világ. A sorozat ehhez képest rémesen szkeptikus képet fest szereplőiről – ugyanebben a jelenetben Aaron Stanford Cole-ja hamburgert majszol, és csak annyi megjegyzése van a veszteséggel kapcsolatban, hogy ha tehetné, mindig ilyet enne. Hozzá hasonlóan Raillyt sem rázza meg túlságosan az apokaliptikus jövő lehetősége, mindketten már-már eltúlzott kötelességtudattal, szinte érzelemmentesen állnak neki a küldetésnek. Bár nem túl realisztikus, de működhet ez a hideg hozzáállás, főleg, ha később lesz valami jelentősége, vagy kiderül, mi áll mögötte, így az egyetlen nagy hibát abban látom, hogy a sorozat maga idézi meg a legérzelmesebb jelenetet a filmből, majd lapos poénná kicsinyíti. Ennek tükrében pozitívum lehet, hogy egyébként nincs túlságosan szerves kapcsolat a kettő között.
Mindent összevetve a 12 Monkeys sorozatverziójának első részét érdemes megnézni, jól kivitelezett, izgalmas sci-fi, sok-sok nyitott kérdéssel. A karakterek egyelőre hagytak némi kívánnivalót maguk után, de a történetvezetésben megvan a potenciál, hogy korrigálja a hibákat, és kikerekítse a szereplőket a későbbieknek – ez a sorozatforma nagy előnye. Időutazós, sci-fi klasszikus újratöltve: rajongóknak és kezdőknek egyaránt bátran tudom ajánlani!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback