Vigyázat, ez a szöveg spoilert tartalmaz, na meg rengeteg dicséretet, és egy hatalmas adag rajongást – de hát ez történik, ha egy elvakult Alien-rajongó végre moziban láthatja kedvencét, mivel az eredeti időpontban túl kicsi volt hozzá.
Először is, dicséret illeti azt, akinek fejéből kipattant ama zseniális ötlet, hogy a régi kedvenceket ismét mozivászonra helyezze, ez által újabb löketet adva a rajongóknak – és itt szeretném megjegyezni, hogy szívesen látnám a Star Warst, a Terminátort, az Űrgolyhókat, az Elfújta a szelet, és a Vissza a jövőbe című filmeket, hasonló konstrukcióban. Hihetetlen élmény volt az egyik leghalálosabb idegent ismét a moziban látni, ráadásképpen eredeti nyelven. Bár számtalanszor láttam már dvd-n és blu ray-en (még az extra kiadást is), azért az élmény így az igazi, és leginkább így félelmetes.
A történettel nem bíbelődnék, hiszen azt már korábbi cikkemben kifejtettem – most jöjjenek inkább az extra jelenetek és kedvenc motívumaim a filmben. Mert igen, A bolygó neve: Halál akkor igazán izgalmas, ha az ember a rendezői kiadást nézi, mert bár a lebutított verzió is jó, de az extra jelenetek képesek igazán elmélyíteni a karaktereket. Például Hudson közlegény (Bill Paxton) jellemét, akit korábban mindenki egy kis gyökérnek tartott, ám a bővített verzió megmutatta, hogy valójában ő félt, méghozzá olyan szinten, amit el sem lehet képzelni, és ezt a kissé surmó viselkedést álcaként használta, hogy leplezze valódi érzéseit. Amint kapott valami feladatott leállt a pánikolással és tette a dolgát, illetve mikor az idegeneket kellett mészárolni hihetetlen lélekhelyzetről tett tanúbizonyságot. Hasonló a helyzet az Ellen (Sigourney Weaver) és Dwayne (Michael Biehn) közötti „romantikával”, amit enyhén túlzás ennek nevezni, mert sajnos nem volt idejük semmi hasonlóra, de nem is volt rá szükség, hiszen elég volt az az apró jelenet, mikor a keresztnevükön szólították egymást – és mint női néző állítom, teljesen érthető Ellen reakciója a férfira.
A másik párost, Vasquezt (Jenette Goldstein) és Drake-et (Mark Rolston) annak ellenére is szívükbe zárta az ember, hogy nem szerepltek az extra jelenetben, ám csekélyke szerepük miatt nem is lett volna indokolt. Vasquez teremtette meg az erős latin nők fogalmát (és mára már a sztereotípiát), és legnagyobb erőssége, hogy nem hagyta magát befolyásolni egy férfi által sem – mert mikor Drake megpróbált hatni rá, mint nőre, ő inkább adott neki egy finom pofont, hogy magához térjen –, ám ha egy barátról van szó, akkor már a nő szíve is megenyhül. Igazán szomorú volt látni kettejük halálát, Drake a csapatot védte, mikor a savtámadás érte, míg Vasquez feláldozta magát, hogy a többiek, akik már alig éltek, élhessenek, kijuthassanak a bolygóról, és megállítsák a Weyland-Yutani vállalatot.
Igen, az extra jeleneteknek hála sokkal több információt kapunk erről az arctalan vállalatról, ami talán még félelmetesebb, mint maga a szörny. Ugyanis az Alien királynőt a teljesen jogos bosszú, míg kicsinyeit az ösztön hajtja, ám a Társaságot a kapzsiság, amit sem logikával sem egyéb módon nem lehet racionalizálni. A Weyland-Yutani az, amitől retteghet minden szabad gondolkodó, mindenki, aki a szabadságban és a magántulajdonban hisz, mert az Aliensben nem csak a szörny ellen kell küzdeni, hanem az emberi gyarlósággal is szembe kell szállni – de míg Ripley megtanította, hogy a szörnyeket le lehet győzni, addig egy ekkora tröszttel szemben már ő is szinte tehetetlen. Amúgy meg igazi írói bravúr belevinni idegenekről szóló sci-fi thrillerbe egy ekkora társadalomkritikát.
Hála a mozi élménynek a korábban említett „falakból előbújó szörnyek”-érzés a tetőfokára hágott, az amúgy is alacsony biztonságérzetet teljesen lecsökkentette a sötét terem, és a térhatású hang. Ráadásul a digitálisan felújított részek sem emelkedtek ki a filmben, így nem volt az a zavaró érzésem, hogy igen, itt piszkáltak kicsit bele. Hihetetlen élmény volt egyik kedvenc filmemet moziban látni, és mivel a terem is tele volt, így még erősebb volt az élmény, mert mikor belépett a csapat az idegen területre, akkor kicsit mind visszafojtottuk a lélegzetünket. A vicces pillanatokban egyöntetűen nevettünk fel, és amikor Ripley a kultikus „Get away from her you bitch”-et mondta, nos, akkor mind mondtuk vele együtt (ki angolul, ki magyarul).
Számomra a legijesztőbb jelenet a mai napig mikor Burke (Paul Reiser) bezárja Ripleyt és Newtot az orvosi szobába, hogy ott majd a paraziták beléjük fészkeljenek, így pedig átcsempészheti a lényeket a Földre, hogy a Vállalat kísérletezhessen vele – de ha ez megtörténne, akkor iszonyatos pusztítás venné kezdetét a bolygón. A rémület szinte tapintható, Ellen és Newt rettegése igazi, és velük együtt én is féltem – a tudat, hogy teljesen tehetetlenek, mert nincs más esélyük, mint a segítségre várni, az egyik legfelkavaróbb érzés lehet egy olyan karakternek, aki nem lacafacázik és maga oldja meg a gondokat.
Ugyanakkor találtam egy aprócska bökkenőt a filmben, aminek persze azonnal rá is jöttem a magyarázatára: Ripley, mikor a királynővel találkozik, megfenyegeti, hogy megölik a tojásokat, és mivel a királynő hagyja szabadon távozni, ezért ő jól viselkedik, na de az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát és rázúdít mindent az idegenekre. Hogy hol ebben a hiba? Ha úgyis nemsokára felrobban a reaktor, és vele együtt a lények is, akkor mégis mi értelme van feldühíteni a lényeket? A válasz igen egyszerű: a bosszú – Ripley azt akarta, hogy a királynőnek fájjon, hogy érezze, milyen mikor elveszít valamit, ami neki fontos, és bár nem ez volt élete legokosabb döntése, ami talán hibának is lehet értelmezni, mégis mélyen emberi érzés. Amúgy meg a „tojásokon lépdel” kifejezés egy teljesen új értelmet nyer az Aliens által.
Nehéz nem szuperlatívuszokban beszélnem egy ennyire komplex karaktereket tartalmazó történetről, és bár igen elfogult vagyok a filmmel kapcsolatban, lássuk be, ezúttal ez nem a szívemnek oly kedves színészek jelenléte, vagy az elnéző jellemem okozza, hanem az, hogy A bolygó neve: Halál kiállta az idők próbáját, és huszonnyolc év után mit sem vesztett erejéből, stílusából vagy aktualitásából – és ez nem semmi!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
- Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
- Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
- Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
- IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Ripley nem azért égette fel a tojásokat, mert bosszút akart állni, hanem mert a királynő okosan ráküldte az arctámadókat. Minek harcoljanak, mikor a facehuggerek sokkal egyszerűbben elintézik az ügyet. : ) Na persze nem jött be a terve!