A második világháború témaválasztás szempontjából a lerághatatlan csont. Egyrészt azért, mert borzalmait a világnak még hetven év után sem sikerült feldolgoznia, másfelől pedig azért, mert olyan sok szemszögből lehet bemutatni.
1938-ban járunk, már fújdogál a második világháború előszele, mikor is a tizenegy éves Lieselt (Sophie Nélisse) és öccsét édesanyjuk kénytelen feladni és nevelőszülőkhöz küldeni egy német kisvárosba, Molchingba. Útközben azonban a kisfiú meghal, ami két fontos következménnyel jár: a Halál – a történet narrátora – először találkozik Liesellel, aki felkelti az érdeklődését, valamint a temetés alatt a kislány ellopja a sírásótanonc zsebéből kieső sírásó kézikönyvet. Liesel egyedül folytatja útját Molchingba, ahol Hans (Geoffrey Rush) és Rosa Hubermann (Emily Watson) gondjaira bízzák – Hans kedves és mosolygós, viszont híján van minden ambíciónak, míg Rosa szigorú és mogorva, ám aranyból van a szíve. A zárkózott és csendes Liesel hamarosan összebarátkozik a szomszédban lakó, minden lében kanál kisfiúval, Rudyval (Nico Liersch), akinek legnagyobb példaképe egy néger futóbajnok. Ám az első nap az iskolában kiderül nagy titka: nem tud olvasni. Ezután előbb Hans veszi a szárnyai alá és tanítgatja olvasni, majd pedig a polgármester felesége (Barbara Auer), aki beengedi az egyre nagyobb könyvmollyá váló kislányt a könyvtárába. Eközben Hansékhoz, egy régi ígéretét követően, beköltözik még egy negyedik lakó is: Max (Ben Schnetzer), a zsidó fiú, akinek apjával Hans együtt szolgált az első világháborúban.
Az alapszituáció – arról nem is beszélve, hogy itt is egy könyvadaptációról van szó – kicsit emlékeztet a Csíkos pizsamás fiúra, bár itt más a tematika: míg a Csíkos pizsamás fiúban a hangsúly inkább arra esett, hogy a gyűlöletet úgy nevelik belénk, illetve arra, hogyan reagál a gyermeki ártatlanság az emberi kegyetlenségre, addig A könyvtolvaj, bár az ártatlanság motívuma itt is megjelenik, inkább a szavak, a történetek, a leírt és kimondott szó erejére fókuszál.
Liesel története igazából ott kezdődik, mikor kisöccse temetésen megszerzi a könyvet. Ez sarkallja arra, hogy megtanuljon előbb olvasni, majd az olvasás képességnek megléte és Hans útmutatása arra, hogy fejlessze magát – egy ponton szinte kényszeresen gyűjti az új szavakat –, Max arra, hogy megfogalmazza, amit lát, a korszak pedig, amiben él, arra, hogy történeteket kezdjen mesélni, mivel ráébred, hogy egy szép mese a legnehezebb időszakokon is átsegítheti az embert.
A történet erősen épít a korszak szellemére, de inkább több szempontból fogja meg azt, mintsem hogy egyetlen dologra fókuszálna – az, hogy Max a pincében bujkál, messze nem a történet központi mozgatórugója. A filmben feltűnik a kommunizmusellenesség (Liesel anyjának azért kell távoznia, mert kommunista nézeteket vall), a nyugatellenesség (Rudyt megfedik, amiért egy néger sportolóért rajong), a Hitlerjugend, a könyvégetés, a zsidóüldözés, a családok szétszakítása, a sorozás, az, hogy a harc már nem csak a frontokon folyik, a halál értelmetlensége, az, hogy a nép is lassan rádöbben, hogy talán nem kéne ész nélkül követni Hitlert… Szóval azért sok minden van itt egyetlen történetbe összefonva, ami azért működik a filmben is, de gondolom, a könyvben azért szebben ki van fejtve.
Maga film nagyon korrekt, szép munka. Nincs panasz se a képi világra, se a forgatókönyvre, se a színészekre – egyedül talán csak a Lieselt alakító Sophie Nélisse tűnt számomra egy kicsit túl őzikeszeműnek, meg esetenként egy kicsit üresnek. Valamint egy gondom, egy olyan bajom volt a végtermékkel, ami lehet, hogy nem olyan nem olyan nagy dolog, de azért engem eléggé zavart – ez pedig az, hogy a film egy nagy bábeli zűrzavar.
Itt ugye német-amerikai koprodukcióról van szó (egy ausztrál szerző könyve alapján), amit én, balga, ráadásul magyar szinkronnal néztem meg. Így jött össze a következő összhatás: a filmben minden felirat, nagyon is stílszerűen, németül van. A feliratok a boltok ablakain, a cégérek, a kis dobozkák Hubermannék konyhájában. Viszont minden, ami könyvben van, vagy amit Liesel nagyon kötelességtudóan feljegyez szótárába (a pince falára), az már angol. A szereplők alapvetően, természetesen, magyarul beszélnek, de néha a háttérben felhangzik egy-egy német frázis a statiszták szájából. Emberek! Nem lehetett volna ezt egy kicsit összefésülni? Mondjuk úgy, hogy amit Liesel leír, az is német, és a háttérben felhangzó mondatokat is szépen szinkronizáljuk.
Összességében A könyvtolvaj pontosan azt adja, amit a témájából adódóan elvár az ember: tűpontos korrajzot, nyomasztó alaphangulatot, a karaktereknek köszönhető – akik a háború súlya alatt sem törnek össze – pillanatnyi vidámságot, és jó sok könnyet a film végén. Ám mivel teszi ezt egy kifejezetten érdekes nézőpontból, megéri adni ennek a filmnek egy esélyt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback