Egyszer volt, hol nem volt egy fiatal lány, aki tizenévesen szerelemre lobbant Johnny Depp iránt. Együtt utaztak keresztül Denevérországon, gengszternek adták ki magukat, elhajóztak Tortugára, találkoztak a Fejnélküli Lovassal, pitét ettek a borbélynál, csokit faltak, ollókkal bűvészkedtek. Teltek, múltak az évek, és egy gonosz átok miatt (amit úgy neveznek: pocsék szerepválasztás) megfogyatkoztak a közös kalandok. A fiatal lányban még élt a régi, nagy szerelem emlékképe, ám egy fagyos, téli éjszakán egy utolsó szilánk jéggé dermesztette a szívét.
A farkast alakító Depp jelmezét bármelyik jó ízlésű strici megirigyelhetné. Miközben – az egyébként kifejezetten irritáló – Piroska virágokat szedeget, rendezget csokorba, a farkas enyhén perverz, kétértelmű dalt énekel. Nem vicces. Kínos. Kínunkban nevetünk. Nem sejtjük, hogy az erdő mélyen vár még ránk rosszabb is.
Az arcletépő csoda, amit Vadregény címmel a vászonra hordtak, Stephen Sondheim azonos című musicaljét veszi alapul, amit 1987-ben mutattak be a Broadway-n. Erről persze nem tudtam, amikor beültem rá, de a dalokat hallgatva hasonlóságot véltem felfedezni a Sweeney Todd című musical zenei világával, amit szintén a fent említett író-zeneszerző alkotott. Ám ne reménykedjen senki, hogy olyan emlékezetes dalokban lesz része, mint a nyakfelmetsző borbély székében. Felejthető, értelmetlen, idegesítő.
A klasszikus mesék hollywoodi feldolgozásainak divathulláma még mindig nem gördült vissza, így a Hófehér és a vadász (2012), Tükröm, tükröm (2012), A lány és a farkas (2011) után most egybegyűjtötték a Grimm-mesék hőseit, Hamupipőkét (Anna Kendrick), Piroskát (Lilla Crawford), Babszem Jankót (Daniel Huttlestone) és Aranyhajat (Mackenzie Mauzy), és összekötötték a szálakat egy pék (James Corden) és felesége (Emily Blunt) szerencsétlenkedéseivel. A pékségben Meryl Streep boszorkánya indítja be az eseményeket, és a film első 15-20 perce alapján fel sem merül bennünk a gondolat, hogy szenvedni fogunk. Egy sírva nevetős jelenet, és pár morbid, humoros beszólás kivételével gondolataim az „Eh…” és a „Rendben, most megfogod a poharat, és elegánsan hozzávágod a vászonhoz” közötti skálán mozogtak. A fent említett, sírva nevetős jelenetet Hamupipőke és Aranyhaj hercegeinek köszönhetjük. Chris Pine jól hozza a röhejes sármőr figuráját. Az ifjú Kirk kapitányt bájgúnár hercegként látva William Shatner macsóskodása jutott eszembe az eredeti Star Trek (1966-69) szériából. Ha másért nem, ezért a képkockákért érdemes megnézni a filmet, vagy inkább megvárni, hogy valaki kivágja, és feltöltse Youtube-ra.
A Vadregény hibái közül a legzavaróbb, hogy az alkotók nem tudták mit is akarnak az alapanyagból kihozni. Túl komolyan veszi magát a film, miközben a karakterek, motivációk kidolgozatlanok, és a cselekmény logikája nincs felépítve. Miért is kellene nekem szimpatizálni és drukkolni a kisfiúnak, aki meglopott egy óriáscsaládot, majd megölte a jogosan haragvó óriást? Miért örvendezzek a sikerüknek, hogy megöltek egy óriásasszonyt, aki férje halálát akarta megbosszulni? Egyáltalán miért néztem meg ezt a filmet?
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Tarantino rendezte Disney-hercegnő, egyszer tizenkilenc napig bolyongtam a sivatagban, és egyetlen táplálékom egy magam ejtette tigris húsa volt.
Trackback/Pingback