Stephen King ezúttal másik arcát mutatja nekünk: A remény rabjai nem horrorisztikus, senkinek sincs benne disszociatív személyiségzavara, és senki sem őrül meg út közben. Tulajdonképpen egy egyszerű börtöndrámáról van szó, ami moziba kerülésekor éppen, hogy visszahozta a beléfektetett pénzt, bár a kritikusok már akkor is szerették. A film azóta elképesztő népszerűségnek örvend, hogy mást ne mondjak, az IMDB mindenkori toplistájának első helyezettje. Lássuk az egyik legnagyobbnak tartott King-filmet!
Andy Dufresne (Tim Robbins) bankár, akit megvádolnak felesége és annak szeretője meggyilkolásával. Andy hiába vallja magát ártatlannak, elítélik, és egy Maine állambeli börtönbe kerül. A börtönélet persze nem könnyű, de a nehézségek ellenére Andy nem törik meg. Barátságokat köt, korábbi munkatapasztalata segítségével az őrök bizalmát is elnyeri és megváltoztatja a bentlakók életét.
Andy egyik legfontosabb börtönbéli barátja Red (Morgan Freeman), az a rab, aki bármit be tud csempészni a többieknek, és nem mellesleg ő a történet narrátora is. Eleinte sajnálattal tekint a magába zárkózó újoncra, ám sajnálata lassan tiszteletbe fordul. Red a túl sok élettapasztalattal sújtott ember hangján beszél, aki már semmit sem vár az élettől, ám Andy valahogy visszacsempészi a reményt a börtön falai közé. A színészek kiváló munkát végeznek, bár két ekkora névnél nem is számít másra az ember.
A mellékszereplőkre se lehet színészi játék szempontjából panaszkodni, de ami a karaktereket illeti, nagyrészt a hasonló tematikájú történetekben megszokott típusokat látjuk és nem többet – van rab, aki nem képes bent élni és van, aki kint képtelen rá, van szadista és van túl kedves, van morcos-vallásos börtönigazgató és így tovább. Az általuk kirajzolódó börtönélet valóságszagú és pontosan kivitelezett, de nem mutat semmi különösebben újat, és ez nem csak a karakterek tekintetében igaz.
Börtöndráma lévén természetesen A remény rabjainak is a szabadság az egyik központi tematikája. Ahogy a szereplőknél, itt is elmondható, hogy kifogástalanul ábrázolja a test bezártságának és az elme szabadságának ellentété, amit Andy képvisel és ad tovább a többieknek. A teljes szabadság reménye ad ehhez erőt, amit Andy húsz év alatt sem veszít el. A történet ilyen szempontból nagyon intenzív és anélkül megható, hogy csöpögőssé válna. Egyedül a film vége mondható döccenőnek, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt is vita róla – a rendező, Frank Darabont (aki egyébként magyar szülők gyermeke) meg akarta hagyni az eredeti végződés balladai homályát, de a stúdió máshogy döntött. Az utolsó jelenetek így talán túl idillikusak, összehasonlítva a film többi részének realizmusához képest, de végül is ennek megítélése ízlés kérdése.
A profi kivitelezés, a megható történet és a kiváló színészek ellenére nehéz megmagyarázni a film sikerét, hiszen abban a legtöbben egyetértenek, hogy A remény rabjaiban nincsenek olyan forradalmi húzások, mint például a vele egy évben megjelenő Ponyvaregényben, vagy Forrest Gumpban. A közönség viszont mégis klasszikusnak választotta és ma már a filmes alapműveltség kötelezői közé tartozik.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
