Meryl Streep tényleg minden szerepében zseniális, de sajnos ő nem hogy nem elég ahhoz, hogy megmentse a filmet, de karaktere is inkább csak ad a katyvaszhoz, mintsem hogy elvegyen belőle.
Egyszer volt, hol nem volt (csak hogy stílszerűen kezdjünk), élt egyszer egy kis faluban egy pék (James Corden) és a felesége (Emily Blunt), akiknek volt egy nagy bánata, méghozzá az, hogy nem volt gyermekük. Egy nap aztán betoppant hozzájuk a szomszédban lakó boszorkány (Meryl Streep), és közölte velük, hogy ja, ő amúgy anno régen bizonyos események hatására (amikben szerepet játszott többek közt egy kívánós kismama meg pár szem varázsbab) átkot szórt a házra, hogy az ott lakóknak ne lehessen gyermeke (meg mellesleg utána azt a kisbabát, a pék húgát is elvitte, akinek az anyja annyira kívánós volt). Most viszont hajlandó lenne feloldani ezt az átkot, ám ehhez szüksége van egy tejfehér tehénre, egy vérvörös köpenyre, némi kukoricasárga hajra, és egy tiszta arany cipellőre – ha a pék és felesége ezeket három napon belül megszerzi, akkor a boszorkány megtöri az átkot. A házaspár hát el is indul az erdőbe, hogy megszerezze a kért tárgyakat, ami feladatuk során belebotlanak Hamupipőkébe (Anna Kendrick), annak mostohaanyjába (Christine Baranski) és mostohanővéreibe (Tammy Blanchard és Lucy Punch), Piroskába (Lilla Crawford) és a farkasba (Johnny Depp), Babszem Jankóba (Daniel Huttlestone) és az anyjába (Tracey Ullman), Aranyhajba (MacKenzie Mauzy), valamint két hősszerelmes hercegbe (Chris Pine és Billy Magnussen).
Az a legfájóbb az egészben, hogy ez akár még egy jó film is lehetett volna. Sőt, pontosítok: voltak benne egészen nagyszerű megszólalások és jelenetek is, mondjuk szinte csak a film első felében, azokban a pillanatokban, mikor se a rendező, se a színészek, meg úgy zusammen senki és semmi nem vette magát komolyan. Ennek köszönhetően Johnny Depp nyúlfarknyi szerepében a farkasként egyszerűen remekel a maga kicsit creepy és enyhén pedofil módján, a két herceg duettjét hallva, amiben szerelmeik után epekednek, szó szerint fetrengtem a nevetéstől. Aztán jött a második rész.
Na, már most azt azért tisztázzuk, hogy itt egy színpadi musical adaptációjáról van szó, amit a Sweeny Todd szerzője, Stephen Sondheim alkotott, és musicalek esetében tényleg gyakori az a szerkesztési mód, miszerint az első felvonás könnyed, humorosabb, míg a második sötétebb, lehangolóbb, és keserédes véggel zárul (ilyen például a RENT vagy a Wicked is). Ilyen szerkesztés mellett azonban azért a két felvonás össze van csiszolva, logikusan következik egymásból. A Vadregény esetében viszont a két felvonásnak mind hangulatban, mind történetileg annyi köze van egymáshoz, hogy a második cselekménye az első egyik mellékszálából fakad.
A probléma pedig ott veszi csak igazán kezdetét, hogy a film első felének – az első felvonásnak – története még csak-csak kerek, még csak-csak logikus, ám a másodiknak aztán már se füle, se farka. Történik valami, haladunk előre a sztoriban, de a karakterek folyamatosan csak erőltetve moralizálni próbálgatnak, miközben egymást okolják a történtekét, és közben szépen, lassan kihalnak (komolyan, úgy negyed óra alatt totál random meghal négy szereplő), de mindezt annyira szerkezet nélkül, hogy csak a fogtam a fejemet. A lezárás pedig, bár szépen megteremt egy végtelen hurkot, teljesen érdektelen, nincs benne semmi katarzis, de még csak egy könnyed megelégedést kiváltó, unalomig ismételt, nyálas hollywoodi hepiend sem.
Ráadásul a történet úgy zárul le, hogy nem zárul le – vagyis, pontosabban, a rendezőnek belefájdulhatott a feje, hogy záros időn belül ennyi szálat megoldjon, és éppen ezért bizonyos dolgokat inkább hagyott lógva. Így befejezetlen Aranyhaj és a hercegének története, Hamupipőkénél sincs igazi kielégítő befejezés, a boszorkány egészen random eltűnéséről pedig már inkább ne is beszéljünk.
A Vadregény lehetett volna jó film, hiszen az alapanyagban megvolt ehhez a lehetőség, ugyanis hiába divat most ez, a tündérmesékben van annyi anyag, hogy kiforgatásukból, modernizálásukból, főleg, ha szarkasztikusan nyúlunk a témához, még nem lett lerágott csont. De lényeg a lényeg, ez nem egy jó film – vannak jó pillanatai, amiket megéri látni, de ezek megtekintéshez elég lenne egy „best of” YouTube-videó.
Catleen és Csányi Judit véleménye.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Teljesen egyetértek a kritikával, magam sem fogalmazhattam volna jobban. 😀 Már csak az a kérdés, hogy a legtöbb ember, aki látta a filmet, hogy pontozhatta fel ennyire az imdb-n és rottentomatoes-on? :O Vagy nem ugyanazt a filmet láttuk?
Köszi 🙂 Propaganda, csak erre tudok gondolni. Az jut erről eszembe, ahogy az X-Men: days of Future’s Pasttal jártunk – mindenki össze-vissza dicsérte, aztán elmentünk rá hárman a szerkesztőségből (pont ugyanaz a banda, akikkel a Vadregényt is néztük), és ledöbbentünk, hogy mennyire rossz. Aztán pár hónappal később már mások is kezdtek felbátorodni, és bevallották, hogy tényleg vacak 😀 Úgyhogy kíváncsi leszek, mi lesz az általános közvéleményt a Vadregényt illetően pár hónap múlva 🙂