A Marvel Cinematic Universe egyre jobban bánik női karaktereivel, főleg sorozataiban: előbb ott volt az Agents of S.H.I.E.L.D. eredeti hölgytriója, May, aki már szinte elérte a legendás státuszt, Simmons, a zseni, Skye, aki nem is olyan régen az MCU első tényleges női szuperhősévé avanzsálódott, aztán hozzájuk csatlakozott ebben a szezonban Bobbi, egy újabb badass hölgyemény, most pedig itt van Peggy Carter, aki, nagyon is megérdemelten, saját sorozatot kapott. És két epizód után azt kell mondanom, egyelőre nagyon úgy néz ki, mindent tökéletesen eltaláltak a készítők.
A háború után Peggy Carter (Hayle Atwell), az SSR (Strategic Scientific Reserve, a S.H.I.E.L.D. elődje) ügynöke nem igazán találja helyét a világban. Nem elég, hogy még mindig nem sikerült túllépnie Steve elvesztésén, ő az egyetlen nő az SSR New York-i irodájában, ahol persze inkább nézik titkárnőnek, mintsem ügynöknek. Főnöke, Dooley (Shea Whigham), és az iroda „alfája”, Jack Thompson (Chad Michael Murray), előszeretettel tesz rá szexista megjegyzéseket, oszt ki neki kulimunkát, és becsüli le képességeit, amiket Peggy általában egy-egy éles megjegyzéssel elintéz, sőt, néha még ki is használja a helyzet. Az egyetlen ember, aki ténylegesen emberszámba veszi őt az SSR-nál, az Daniel Sousa (Enver Gjokaj) ügynök, aki maga is hátránnyal indul, hiszen egyik lábát elvesztette a háborúban, ezért nem vehet részt a terepmunkában. Sousán kívül mindössze két ember van, akinek Peggy többé-kevésbé kiöntheti a lelkét (persze úgy, hogy közben egyiküknek sem mondhatja el, mit is dolgozik tulajdonképpen): lakótársa, Colleen (Ashley Hinshaw), és kedvenc éttermének egyik pincérnője, a cserfes Angie (Lyndsy Forsenca).
A helyzet akkor látszik megváltozni, mikor a kormány azzal vádolja meg Howard Starkot (Dominic Cooper), hogy saját tervezésű fegyvereket adott el az ellenségnek. Miután az SSR is azt az álláspontot vallja, hogy Stark áruló, Howard személyesen keresi fel Peggyt, elmondja neki, hogy kirabolták azt a széfét, amiben azokat a találmányait tartotta, amik annyira veszélyesek, hogy még a barátainak sem adná el őket, nemhogy az ellenségeinek, majd megkéri a nőt, hogy az ügynökséggel szembemenve mossa tisztára a nevét. Stark ezt követően elhagyja az országot, ám azért hátrahagy némi segítséget Peggynek visszafogott és kissé papucs inasa, Edwin Jarvis (James D’Arcy), és egy tipp képében, miszerint egyik ellopott találmányát, egy kémiai képletet, a napokban készülnek a piacra dobni. Peggy beleveti magát a nyomozásba, aminek során megjár egy maffia üzemeltette klubbot, egészségügyi ellenőrnek adja ki magát, betör néhány helyre, és összefut két furcsa férfival (James Frain és James Landry Hébert), akiknek hangszálait kivágták, és akik nem csak Peggy, hanem egymás ellen is dolgoznak. Ráadásul egyikőjük még figyelmezteti is, hogy közeleg a titokzatos Leviatán.
Leszámítva egy-két apró, kontinuitásbeli bakit (két vágás közt elmozdul a kávéscsésze, a székhez bilincselt ember keze hirtelen máshogy áll, a szoknya az egyik jelenetről a másikra tíz centivel rövidebb lesz, ilyenekre gondolok) leszámítva semmibe, de tényleg komolyan semmibe sem tudok belekötni.
Kezdjük talán Peggy karakterével: az ügynöknő nem ismeretlen figura, hiszen már feltűnt az Amerika Kapitányban, valamint az Agents of S.H.I.E.L.D. több epizódjában is, és mindkét helyen hozta is imádnivaló, tiszteletet parancsoló, badass, nőies stílusát, ám jelleme csak itt kerekedik ki igazán. Röviden Carter ügynökkel nem érdemes packázni (és azokkal sem, akiket kedvel, mint ahogy ezt be is bizonyítja az étterem egyik bunkó vendégének), ám emellett ő azért egy érzékeny, sőt, lelkileg sérült nő. Szent célja, hogy megvédje a világot, az embereket (villámkérdés: milyen alapelvre is épült eredetileg a S.H.I.E.L.D.?), ám ő maga nem mer senkihez sem közel kerülni, nem mer másokra hagyatkozni, mert fél, hogy elveszíti őket, és ez hatalmas súllyal nehezedik rá.
Peggy szarkasztikus, és minden felé irányuló szexizmus gyönyörűen lepereg róla – pontosabban már olyan szinten hozzászokott, hogy fel sem veszi, elintézi egy megjegyzéssel, miután úgyis tisztában van vele, hogy a körülötte dolgozó pasik kvázi hülyék és ő jobb náluk. És ami a legszebb az egészben: nem kér az őt megmentő fényes páncélú lovagokból sem. Mikor Sousa egyszer felszólal őt védve, utána félrehívja a férfit, és kijelenti neki, hogy köszöni szépen, de meg tudja védeni saját magát (mondjuk ez valamilyen szinten szomorú is, hiszen ebből is látszik, mennyire képtelen másokra támaszkodni).
Még egy kicsit a témánál maradva: a sorozatban megjelenő, a negyvenes évek szellemét idéző szexizmus bemutatása egyszerűen zseniális. Peggy munkatársai közt olyan szinten egyértelmű, hogy egy nő lehet velük egyenértékű, hogy bele sem gondolnak abba, hogy amit mondanak neki, az degradáló, viszont azt sem veszik észre, hogy mindeközben Peggy folyamatosan egy lépéssel előttük jár – és teszi mindezt könnyedén, kecsesen, nőiesen –, és ez nagyon finom komikus hangulatot teremt. Ezt pedig csak tovább erősítik a srácok egymást közti párbeszédei, ahol csak úgy repked a noirral ízesített ironikus zsaru akasztófahumor.
A történetvezetés inkább egybefüggő, mintsem epizodikus (ami azért érthető egy minisorozat esetében), és már most látszik az a mentalitás, ami az Agents of S.H.I.E.L.D.-re is jellemző: hogy minden apró kis részlet számít. Én például már most kiszúrtam valamit, ami éppen csak egy pillanatra tűnik fel a képernyőn, ám a későbbiekben nagyon fontos lehet, csak hát ezt a spoilerezés miatt nem oszthatom meg veletek (he-he). De ezen felül is megy rendesen a porhintés, az utalgatás, a ködösítés, más szóval a rejtély mélyítése, ami gyönyörűen keveri a klasszikus kémsztorik hangulatát a modern narratívával és látásmóddal.
A képi világ is zseniális, minden, a retro kávésdoboztól kezdve az utolsó ocsmány, széles rondamintás nyakkendőig a helyén van. Komolyan mondom, kész mennyország lehetett ezen a sorozaton jelmez- vagy díszlettervezőként dolgozni. Ezt pedig csak tovább spékelik a remekül megkoreografált harci- és akciójelenetek, amikben Haley Atwell nagyon odatette magát.
Még nagyon az elején járunk a történetnek, de én már most végtelenül hálás vagyok annak a producernek, akinek a fejéből kipattant ez az ötlet, mert ezzel nem szimplán betömték azt az űrt, amit egy igazi, nők és férfiak által egyaránt élvezhető, ám mégis ízig-vérig feminista sorozat eddigi hiánya okozott, hanem még mesterien is oldották meg a feladatot. Nem tudom, mik pontosan a csatorna tervei az Agent Carterrel, de én már most megszavaznám neki a második évadot.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback