Miről ismerszik meg egy jó, az idő próbáját kiálló történet? Talán arról, hogy még a róla lehúzott hetvenhetedik bőr is képes egész korrekt élvezetet nyújtani.
Oscar Diggs (James Franco), színpadi nevén Óz, a hatalmas, kisstílű, egoista és szoknyapecér bazári bűvész, emellett pedig krónikus hazudozó, de azért némi jóság is szorult belé – például őszintén sajnálja, hogy nem tudja meggyógyítani egyik tolószékbe kényszerült nézőjét, mikor a kislány arra kéri. Egy nap azonban szoknyavadászata utoléri, és rátámad a cirkusz erőembere, akinek elcsábította a feleségét, és Oscarnak menekülnie kell – pont a hőlégballonban húzza meg magát, pont vihar idején. A szél elsodorja, majd egy furcsa, színpompás világban teszi újra földre. Ez a hely nem más, mint Óz, ahol Oscart a boszorkány testvérpár, Theodora (Mila Kunis) és Evanora (Rachel Weisz) tárt karokkal fogadja. Persze erre megvan a maguk oka, hiszen egy jóslat jövendölte meg a nagy mágus érkezését, aki majd elfoglalja Óz trónját – persze csak miután legyőzte a gonosz boszorkányt, Glindát (Michelle Williams). Oscar, akit csábít a trónnal járó arany, végül belemegy a küldetésbe, és útja során még segítőtársakba is botlik, a szárnyas majom, Finley (hangja Zach Braff) és a porcelánlány (hangja Joey King) személyében. Ám ahogy Oscar egyre jobban megismeri Ózt és az ország hatalmi viszonyait, rá kell jönnie, hogy nem minden feltétlenül úgy van, ahogy azt először hitte.
Valamilyen szempontból ez a film is kicsit olyan, mint A Grincs: két szinten működik. Egyszer van egy nagyon látványos, szórakoztató és izgalmas – ha nem is tökéletes – történet, meg egyszer van egy kicsit moralizáló, kicsit pszichoanalitikus szint, ami elgondolkodtatja az embert, ha van erre még kapacitása.
Egy biztos: a készítők nagyon adtak a látványra. A film, az eredeti Óz, a nagy varázslót felidézve fekete-fehéren indul, ráadásul régi képaránnyal, majd mikor Oscar átér Ózban, kiszélesedik a kép és megjelennek a színek – és innentől kezdve dől a CGI, ahogy csak a csövön kifér. És itt van az a pont, ahol én kicsit húzom a számat, mert hülye tradicionalista vagyok, és bár elismerem a CGI létjogosultságát, és azt, hogy igenis kell és szép dolgokat lehet vele alkotni, de valahányszor egy ilyen full számítógépes világot látok a szereplők körül, nem az az első reakcióm, hogy tátott szájjal bámulom, hanem az, hogy megsajnálom a színészt. Itt is, ahogy néztem, amint Oscar először rácsodálkozik Ózra, csak az járt a fejemben, hogy szegény James Franco, hány órát tölthetett több száz négyzetméternyi zöld anyaggal körülvéve, miközben el kellett játszania, hogy mennyire csodálatos dolgokat is lát éppen. Georgie Henley-t, a Narnia Lucyjét legalább tényleg beállították a téli csodavilág közepére, mikor el kellett ámulnia. Szóval, végszóként: szép és jó dolog a CGI, de néha én már úgy érzem, hogy a készítők túlzásokba esnek a használatát illetően.
De most akkor arról, ami igazán izgat engem ezzel a filmmel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint hogy nem lehetünk benne biztosak, hogy mit is látunk pontosan. Mert lehet, hogy Oscar tényleg valamilyen mágikus módon átkerült egy másik világba, egy másik dimenzióba, de az is lehet, hogy az egész film nem más, mint a tudatalattijának megtestesülése (bár erről meg az jut eszembe, amit Dumbledore mondott a King’s Crosson: attól még, hogy valami a fejünkben zajlik, nem jelenti azt, hogy nem is valódi).
Az utóbbi elméletet igazolja az, hogy Ózban minden fontosabb személy, aki pozitívan hat Oscarra, valakinek a vetülete a való életből – ugyanaz a színész is játssza ezeket a karaktereket a két dimenzióban –, akivel nem éppen úgy bánt, ahogy kellett volna, Ózban viszont megadatik neki a lehetőség, hogy rendbe tegye a hibáit. Glinda valójában a szerelme, Annie, akit elengedett, és áldását adta arra, hogy a lány valaki máshoz menjen hozzá. Finley az asszisztense, Frank, akit mindig is lenézett és semmibe vett. A porcelán lány a tolószékes kislány, akit nem tudott meggyógyítani. Annyi megbánás, annyi elkövetett hiba, de mind olyan, amit itt helyrehozhat, és, most az egyszer, csaló helyett hős lehet (vagy éppen egy hős, aki egyben csaló is).
És az a legszebb az egészben, vagy éppen a legszomorúbb, hogy e nélkül a párhuzam nélkül – na, jó, azért Theodora és Evanora jelleme/jellemfejlődése is érdekes, főleg a gonosz születésének motívumát tekintve – a film fájdalmasan középszerű lenne, egyszerű látványmozi, így viszont van benne pont annyi plusz, hogy azt mondjam, igen, megérte megnézni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
