A Halálsoron egyike azoknak a filmeknek, amelyektől bármennyire is szeretnék, nem tudok szabadulni. Belém égett, szó szerint, mint abban a bizonyos jelenetben, ami mindenkinek, aki látta, harmadfokú égési sérüléseket okozott lelki értelemben. Ezt a történetet nem lehet elfelejteni, már csak azért sem, mert mindenkit felzaklató témával, vagyis kivégzésekkel, a halálra várókkal és azok őreivel foglalkozik. A reménytelen helyzet viszont mégsem teljesen reménytelen: a Kingnél szinte törvényszerű természetfeletti elemek, csoda és emberség időnként megmutatkozik, hogy láthassuk, a háttérből mindent ők irányítanak.
A történet szerint Paul (Tom Hanks) az 1930-as években börtönőrként dolgozik a halálsoron. Éppen egy fájdalmas húgyhólyaggyulladással küzd, amikor új rab érkezik, John Coffey (Michael Clarke Duncan), aki valóságos óriás – a felkarja vastagabb, mint Paul mindkét combja –, de jámbor, szinte együgyű ember. A többi halálra ítélt, a gyermeki lelkű Del (Michael Jeter), a kiégett, apátiás Arlen (Graham Greene) és az ördögi, romlott Billy (Sam Rockwell) is mind szerephez jut, és ebben a legérdekesebb szerintem az, hogyan viszonyulnak a rájuk szabott sorshoz, a közelgő halálukhoz. A börtönőrök hasonlóan érdekes karakterek, főleg Harry (Jeffrey DeMunn), Brutal (David Morse) és a kicsinyes lelkű, gonosz Percy (Doug Hutchison), valamint főnökük, Warden (James Cromwell) pedig felesége (Patricia Clarkson) nemrég felfedezett agydaganata miatt szenved. John Coffey–ra sokáig nem figyelnek fel, mivel csendes és egyszerű lelki világa miatt nem sok vizet zavar, de egy nap kiderül, hogy képes gyógyítani, sőt, Del egerét is életre tudja kelteni. A kérdés ezek után egyértelmű: mit tehet Paul vagy a kollégái, amikor egy jólelkű csodatevő halála elkerülhetetlen?
Azért tartottam fontosnak a szereplők felsorolását, mert csak látszólag főszereplő Coffey és a történet mesélője, Paul. A siralomházban mindenki arcot, nevet, személyiséget és funkciót kap, mivel ez egy kicsinyített világ meghatározott térrel és idővel. A Halálsoron azért hagyott bennem kitörölhetetlen nyomot, mert át kellett gondolnom, hogy miért félek jobban ettől a témától, mint a horrortól, krimitől vagy bármilyen más filmtől, amiben meghalnak emberek, ennél ráadásul összemérhetetlenül több. A siralomház az életet, vagyis a világot szimbolizálja kicsiben, azt kivéve, hogy az idő előre meghatározott, és ennek mindenki tudatában van, ami nem jellemző a mi életünkre. Ez a sorsszerűség, ami talán nem idegen azoktól, akik hisznek a sorsban, engem több szempontból is felzaklat.
Egyrészt a halálbüntetés, még ha kiérdemelt is, az emberi élet természetellenes megszakítását jelenti, és a Halálsoron nagyon jól bizonyítja, hogy együtt tudunk érezni az elítéltekkel, kivéve Billyt, aki nem csak gonosz, hanem őrült is (például egyszer puszta szórakozásból levizeli az egyik őr lábát). Az együttérzésben persze az is sokat segít, hogy nem tudjuk, mit követett el Arlen és Del. Minden szereplő egyéniség ebben a filmben, és nagyon nehéz belátni a halál jogosságát az aranyosnak és szeretnivalónak tűnő Del esetében, aki barátságot köt a cellájában menedéket kereső egérrel.
Másrészt nagyon erősen hat – legalábbis rám – az, hogy aki siralomházban van, pontosan tudja, mikor fog meghalni, de ezt nem lehet úgy megközelíteni, mint a halálos betegséggel foglalkozó filmeket, például a Bakancslista, hogy mivel a szereplők tudják, hogy nemsokára meghalnak, a maradék időben intenzíven akarnak élni. A halálsor a kilátástalanságra világít rá. Ennek ellenére a filmbeli rabok egyáltalán nincsenek kétségbeesve a haláluk előtti pillanatokig. A halálsoron lépkedve sem siránkoznak, mint akik belenyugodtak a sorsukba.
Azért is hangsúlyoztam az egyéniséget, mert éppen attól lesznek élők a karakterek, hogy saját vérmérsékletük szerint viszonyulnak az eseményekhez. A börtönőrök például a munkájukat kötelességnek, a rabokat látszólag számadatnak tekintik, de amikor a munka már nem kötelezi őket érzelmi kívülállásra, akkor kiderül, hogy nem szenvtelenek, és emberként, nem pedig börtönőrként állnak a holttestek felett. A foglyokkal – a szadista Percy kivételével – mind méltósággal bánnak. A két gonosz karakter Billy és Percy különböző módon ördögiek, és az is nagyon jó megoldás, hogy a rács két oldalán állnak. Billy a józan ésszel nem átlátható, irracionális őrült, a börtönőr pedig az az ember, akivel nap mint nap találkozunk: a kicsinyes szadista, akit csak a protekció miatt nem rúghatnak ki. A gonoszok megkapják, amit érdemelnek, de ebben a filmben ez nem jelent happy endet. Van, ami felett nincs hatalmunk, ilyenek az élet és halál dolgai.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
