Az ember azt hiszi, hogy ő a legintelligensebb a Földön. Valójában csupán a harmadik – a második helyezettek a delfinek, akik tudnak a közelgő világvégéről, de hiába próbálnak figyelmeztetni minket, az emberi faj túl primitív, hogy megértse szofisztikált nyelvüket. E szomorú tényről énekelnek musical betétet a delfinek a Galaxis útikalauz stopposoknak filmadaptációjának nyitányában. Kel még ennél többet mondanom?
A történet nagyban megegyezik az ugyanezt a címet viselő könyvével. Arthur Dent (Martin Freeman) a véletlen és barátja, Ford Prefect (Mos Def) által menekül meg, mikor a Földet megsemmisíti a vogon flotta, hogy csillagközi bekötőutat építsen a helyére. Az űrben csatlakozva a teljesen őrült Zaphodhoz (Sam Rockwell) és a szintén véletlen folytán megmenekült, földi lányhoz, Trillianhez (Zooey Deschanel), elindulnak, hogy felkutassák az élet értelmét, hiszen jobb dolguk úgysincs.
Sajnos Douglas Adams még a forgatás kezdete előtt meghalt, de a forgatókönyv nagy részét ő írta, így a könyvekből jól ismert humor és abszurditás itatja át a filmet. Ötletes adaptációról van szó, amely ügyesen visszahozza azt a sok zseniális, apró részletet, ami naggyá tette az eredeti alkotást. Nincs egy perc, amikor a film szürkévé válna, végig, minden porcikájában bolondos és valószínűtlen.
A karakterek vászonra vitele szintén nagyszerűen sikerült. Martin Freeman tökéletesen hozza az angol ember karikatúráját, aki még egy nagyszabású űrkaland közepette is csak egy jó teát szeretne. Karótnyeltségét jól kiegészíti Ford laza hozzáállása a világhoz, de persze ő sem múlja felül Zaphodot, aki a káosz megtestesítője a kis csapatban – a ruhája, a viselkedése teljesen lehetetlen, szinte sosincs köze ahhoz, ami épp történik. A fiúk mellett kicsit halovány Trillian (ez sajnos a könyvben sem volt másképp), bár Zooey Deschanel kétségkívül megteszi, amit tud. A csapat tagja még Marvin (Warwick Davis), a depressziós robot, aki „élettelen” létére talán a legjobb karakter mind közül, de végső soron egyik szereplőre sem lehet igazán panaszkodni.
Talán furán hangzik, de a szereplők közé sorolnám még a könyvet, magát a Galaxis útikalauzt. A történet szerint Ford munkája, és bejegyzései gyakran jelennek meg a filmben, közbeszúrt, rövid epizódokként. A szöveget több helyen egy az egyben az eredetiből vették át és Stephen Fry által szólaltatták meg, így mind tartalmában, mind hangjában felidézi azt a narrátort, akiről a könyv kapcsán írtam – egy annyira egyedi hang, amely szinte testetlen karakterré válik. Az Útikalauz bejegyzései tiszta esszenciái Douglas Adams humorának, nehéz lenne jobb módszert elképzelni a filmre vitelhez.
A humor tehát megvan, de a sci-fi vonal miatt sem kell aggódni. A Galaxis útikalauz ötletességével, nem a látványával akarja lenyűgözni a nézőket, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne néhány igazán gyönyörű kép, vagy, hogy egyébként igénytelen megoldásokat használna. A film megvalósítása az old school sci-fiket idézi, és ezt roppant jól teszi, hiszen a hangulathoz nem is illene más. Ráadásul sokszor reflektál önmagára, parodizálja a stílust, például a vogonok kinézetével.
Összességében nem nagyon tudok rosszat mondani erről a filmről. Intelligens a megvalósítása, lehengerlő a humora, a színészek nagyszerű munkát végeznek benne, az elejétől a végéig abszolút szórakoztató, és közben nem maradnak ki belőle a komoly gondolatok sem – akár csak a könyv, a Galaxis útikalauz stopposoknak az élet értelmetlenségéről és az ember jelentéktelenségéről szól. Azért ne essünk pánikba, ha a negyvenkettő nem oldja fel létezésünk problémáját. Hagyjuk a filozofálást az intelligensebb fajokra – például a delfinekre – és inkább töltsük az időnket ilyen kiváló filmek megnézésével.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
