Még mikor kezdetét vette ez a kínzó midseason-szünet, megígértem magamnak, hogy még mielőtt újraindulnának a sorozataim, majd végigpörgetek egy egy-két évados szériát, amit eddig még nem láttam. Mivel Az Álmosvölgy legendája olyan jónak tűnt, meg eddig szinte csak jókat hallottam róla, erre esett a választásom, és az első évadával (ami, igaz, csak tizenhárom részes) négy nap alatt végeztem is – ám a sorozatnak csak félig-meddig sikerült megfelelnie az álvárásaimnak.
Miután 1781-ben, az amerikai függetlenségi háború egyik csatájában Sleepy Hollow mellett előbb halálos sebet kap, majd pedig utolsó erejével lefejez egy rejtélyes, álarcos angol katonát, akin nem fog a golyó, Ichabod Crane (Tom Mison) megmagyarázhatatlan módon napjainkban tér magához. Azonban nem ő az egyetlen, aki visszatér a halálból: az immár fejnélküli katona, aki nem más, mint az Apokalipszis első lovasa, a halál maga, is életre kel, és feje után kutatva gyilkolászni kezd az álmos kisvárosban. Egyik áldozata Corbin sheriff (Clancy Brown), akinek társa, Abbie Mills hadnagy (Nicole Behari) az egyetlen, aki hajlandó feltételezni, hogy igaz lehet az, amit senki sem hajlandó elhinni: hogy a dolgok mögött tényleg a természetfölötti állhat, és hogy Ichabod és a Lovas tényleg a tizennyolcadik századból került ide. A bosszúvágy hajtotta Abbie így hát maga mellé veszi Ichabodot, hogy együtt vegyék fel a harcot a Fejnélküli Lovassal.
Ahogy Abbie és Ichabod egyre mélyebbre ássa magát a rejtélyben, úgy válik egyre tisztábbá, hogy sorsuk már régen összefonódott. Kiderül ugyanis, hogy Ichabod azért élte túl halálos sebét, mivel felesége, a boszorkány Katrina (Katia Winter) bűbájt mondott rá, miután vére összefolyt a lovaséval, összekötve a két férfit, így amíg az egyik él, addig él a másik is. Erre azért volt szükség, mert Ichabod az egyik, a Biblia által megjövendölt Tanú, aki megakadályozhatja az Apokalipszist, vagyis azt, hogy a démon Moloch, a Purgatórium ura elfoglalja a Földet. Párja, a másik Tanú pedig nem más, mint Abbie, aki egyszer már találkozott a démonnal, amikor az megjelent neki és testvérének Jennynek (Lyndie Greenwood) mikor még tinédzserek voltak, ami találkozás nyomán Abbie rendőr lett, Jenny pedig elmegyógyintézetbe került.
Először azt akartam írni, hogy alapvetően az a bajom ezzel a sorozattal, hogy sokat markol, keveset fog, de ez így nem igaz. Mert valójában sokat fog és sokat is markol, csakhogy túl sokat akar fogni, és nem mindig azt markolja, amit kéne. Mert tényleg sok helyen lehengerlő, vizuálisan nagyon erős, és sodró lendülete van (mondom, hiába szívtam a fogam bizonyos dolgok miatt, azért négy nap alatt megettem az első évadot), de sokszor túlzásokba estek, és sokszor a történetet is megalapozatlannak éreztem.
Előbbire talán a legjobb példa Sanctuary című epizód – nem vagyok egy horror-rajongó (közel sem), de biztos vagyok benne, hogy ebben a részben gyakorlatilag minden létező démon szállta ház-klisét felhasználtak: hirtelen becsapódó ajtók és ablakok, rémisztő, félhomályos atmoszféra, életre kelt növények, vérszomjas faszörny, amit ha megvágnak, vérzik, jelenések, remegő, kézikamerás felvétel, ahogy a szereplők keskeny folyosókon át menekülnek… És ezzel csak a jéghegy csúcsát kapargatom.
A másik problémámra számos példát fel tudnék hozni az évadból, de csak nagy vonalakban összefoglalva az a baj, hogy a mitológia sok helyen megalapozatlan, és ezért többször is olyan érzésem volt, hogy egyes dolgok „csak-azért-mert”-alapon működnek, vagyis csakis azért történnek így, mert az írók így akarták. Például visszatérve kicsit a Sanctuaryhez: itt a szóban forgó házon anno védőbűbáj volt, ami rejtélyes módon megtört, mikor egy, a történet szempontjából fontos gyermek megszületett ott – de hogy miért is tört meg a védőbűbáj, arra ennél pontosabb magyarázatot nem kapunk. Mondom: „csak-azért-mert”, kizárólag azért, mert a sztori így kívánja.
Ezeken túl némelyik karakter sincs rendesen kifejtve. Ez leginkább Abbie egyik munkatársa, Andy Brooks (John Cho) esetében fájt. A srácról még az első részben kiderül, hogy összedolgozik a Lovassal, és így Moloch-kal is, ám az is a kezdetektől egyértelmű, hogy ezzel egy időben gyengéd érzelmeket táplál Abbie iránt és próbálja megvédeni a nőt, viszont sosem derül ki, hogy miért is kezdett a démonoknak dolgozni, és hogy pontosan mit is érez Abbie iránt. És ha már Abbie: az évad elején még egész jól építik az írók a karakterét, viszont mintha úgy a hatodik rész magasságában megfeledkeznének róla, és onnantól kedve szinte egyáltalán nem fejlődik.
Néhol a háttérsztorikkal is baj van. Most nem megyek bele abba, hogy néhol a matek sem működik – mi mikor történt pontosan, és hogy ez belefér-e a megadott időkeretbe –, és inkább maradok a szimplán elmismásolt részeknél. Ilyen például Katrina története: a széria folyamán újra és újra visszatekintünk kicsit a múltba, hogy lássuk, Ichabod hogyan is vett részt a függetlenségi háború alakulásában, és ezen falshbackek segítségével nyerünk bepillantást abba is, hogyan jött össze Katrinával. A baj csak az, hogy mikor először találkozunk a nő, akkor kvéker ápolónőként jelenik meg – legközelebb viszont már kicicomázott, nagyvilági nőként, ami két dolgot én nem igazán tudok összeegyeztetni.
Még egy probléma számomra (tudom, sokat panaszkodom), hogy a gonosz kvázi egyetlen motivációja az, hogy ő a nagybetűs Gonosz. Vagyis Moloch azért akar Apokalipszist, mert az már csak olyan démonos dolog, meg az Apokalipszis amúgy is poén. Először a Halálnál is ez tűnik az egyetlen motivációnak, de aztán szerencsére nála – és a másik, a szezonban feltűnő Lovasnál is – behoznak egy egész szép csavart (akkor is, ha előbbinél ezt nem építették fel szépen, az utóbbinál pedig már kicsit szappanoperásra vették a figurát), ami árnyalja és háromdimenzióssá teszi ezeket a karaktereket. Viszont az még mindig fáj kicsit, hogy az angolok összefogtak a démonokkal a függetlenségi háború alatt, hogy legyőzzék a jót képviselő kolóniákat, ahol az alapító atyák mind könyékig vannak a természetfelettiben – eskü, ilyen szempontból Amerika Kapitány imádná ezt a sorozatot.
De hogy ne csak azokról a dolgokról beszéljek, amik csípték a csőrömet – hiszen alapvetően, igaz, némi fenntartásokkal, de élveztem a szériát –, álljon itt most egy kis dicshimnusz Az Álmosvölgy legendájának legerősebb eleméről, az időből kiszakadt ember motívumáról. Mert hát ugye van nekünk egy Ichabod Crane-ünk, aki ízig-vérig tizennyolcadik századi hazafi, ám egyszer csak hirtelen a huszonegyedik században találja magát, aminek minden „csodájára” „rácsodálkozik” – nehezteli, hogy tíz százalék adó van a fánkon (hej, ha most Magyarországon járna!), hogy fizetni kell a palackozott vízért, hogy egy pisztollyal egynél többet is lehet lőni, mikor pedig gyakorlatilag levág egy hisztit, amiért régi mobilt kell használnia, és nem kap okostelefont, akkor tényleg padlót fogtam.
Jó-jó Az Álmosvölgy legendájának első évada, de messze nem nagybetűs JÓ – attól azért messze van. Túl sok hozzá a pongyola, a hatásvadászat, és a kidolgozatlanság (olyan dolgokról nem is beszélve, hogy a tizenegyedik részben például még fogalmam sem volt, hogy hova akarnak kilyukadni a készítők a szezonfináléra). Viszont örömmel jelenthetem – mivel közben már ízlelgetem a második évadot –, hogy egyelőre úgy tűnik, ez a jövőben változni fog, és a következő szezon már sokkal összeszedettebb és letisztultabb. De erről bővebben majd csak májusban (vagy legalábbis akkor, mikor véget ér az évad).
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback