A Galaxis útikalauz stopposoknak szó szerint nem csupán egy könyv. Eredetileg rádiójáték volt, amit 1978-ban sugárzott a BBC rádiója. A történet ezután fokozatosan hódította meg a többi médiumot – készült színpadi változat, tévé sorozat, számítógépes játék, film, sőt képregény is, méghozzá a DC Comics jóvoltából. És persze ott a könyvsorozat, a „trilógia öt részben”, amit, az adaptációk nagy részével együtt, a rádiójáték szerzője, Douglas Adams írt. Minden adaptáció sikeresnek mondható, de kétségkívül a könyvváltozat tette világszerte igazán híressé a történetet.
Már a kezdés is szokatlan: a Föld megsemmisül. De nem valami grandiózus, intergalaktikus konfliktus miatt, vagy egy őrült zseni által, hanem egyszerűen azért, mert csillagközi bekötőutat építenek a helyére. Főhősünk, Arthur Dent, a véletlen folytán menekül meg, kiderül ugyanis, hogy legjobb barátja, Ford valójában űrlény. Együtt az utolsó pillanatban elszöknek a bolygóról és kezdetét veszi egy roppant valószínűtlen kaland.
Mikor azt mondom, roppant valószínűtlen, úgy értem, észveszejtő mértékben abszurd. Nem csupán a történet maga van tele szokatlan fordulatokkal, az elbeszélés módja is eltér attól, amit ismerünk. A narrátor mindentudó, egyes szám harmadik személyű mesélő, de nem a tipikus, szürke hangú, vagy kioktató fajta. Narrátorunk hangja olyan intenzív, olyan egyedi, hogy szinte önálló karaktert körvonalaz, csak épp test nélkül. Elbeszélésmódja csapongó, sok kis történettel tarkított, amelyek egy részét nem azért mondja el, mert közük van a fő konfliktushoz, hanem azért, mert érdekesnek, viccesnek tartja. Az ő hangja már önmagában humorforrás, de ez még nem minden.
Ha a Galaxis útikalauzt olvasva a Monty Python filmek jutnak eszünkbe, az nem véletlen. Douglas Adams kapcsolatban volt a társulattal, és írásaiban fel is tűnik ugyanaz az ízlés humor tekintetében. Sötét, száraz, angolhumorról van szó – szereplőink komoly veszélyekkel találják szemben magukat, lélektani válságokba süppednek, és tulajdonképpen nem sokat nyernek útjuk közben. Mégis, mindez olyan fényben van bemutatva, hogy sokat és önfeledten tudunk nevetni rajta. Mivel akad a történetben viccelődés például a Star Trek és a Ki vagy, Doki? kontójára, több helyen paródiaként emlegetik az Útikalauzt, de ez alapvetően nem jellemző, mivel a humor túlnyomó része abszurd szituációkból és a klisék kiforgatásából fakad.
A komédia mellett természetesen a sci-fi a másik meghatározó műfaj. Az abszurditás itt is megjelenik: elképesztő, sokszor bolondos technológiák és hasonlóan valószerűtlen idegen kultúrák sora köszönt minket. És természetesen, ahogy egyik jó sci-fiből sem, úgy ebből sem hiányzik az erős társadalomkritika – vegyük például Zaphodot, aki a galaxis elnöke, közben pedig üresfejű celeb, vagy a vogonokat, akik a bürokrácia megszállottjai.
Minden humor és abszurditás ellenére van a történetben valami állandó szomorúság – az univerzum hatalmas, kiszámíthatatlan és egyáltalán nem törődik veled. Az elveszettség érzése végig jelen van, az események tulajdonképpen azt bizonyítják, mennyire jelentéktelenek vagyunk és ezt a sci-fi vonal csak erősíti – mindegy milyen elképesztő dolgokra lehet képes a tudomány, a negyvenkettőnél nem tud használhatóbb választ adni az élet értelmére. A történet zsenialitását az adja, hogy tudunk nevetni ezen a nagyon is sötét és túlságosan igaz felismerésen.
A Galaxis útikalauz stopposoknak zseniális könyv – ötletes, egyedi, humoros és páratlan. Sajnos a színvonal nem maradt végig egyenletes. Az öt kötet igen vegyes teljesítményt nyújt, ezt sok mindennel lehet magyarázni. Adams zaklatott élete rányomta a bélyegét az írásaira, a kevés idő és a kevés ihlet meglátszik a folytatásokon. A történet, főleg a második kötet után, csapongóvá, néhol erőltetetté válik. Az első könyv után azonban annyira elfogulttá válhat az ember, hogy hajlandó elsiklani a bukkanók felett és egyszerűen csak élvezi Adams üdítően szokatlan stílusát.
A Galaxis útikalauz stopposoknak lassan klasszikussá válik, ha nem az máris. Az adaptációk mind élvezetesre sikerültek, de a könyvek mindenképpen alapművek – legalább az első kötetet érdemes elolvasni. És ha eleinte csak a fejünket kapkodnánk a sok furcsaság közepette, fogadjuk meg az Útikalauz legfontosabb tanácsát és ne essünk pánikba.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback