Lehet, kicsit meglepő, de Stephenie Meyer írt mást is az Alkonyaton kívül. Az viszont talán már kevésbé meglepő, hogy ebből filmet is készítettek.
Egy idegen, parazita faj, a „Lelkek” leigázták a Földet – beköltöztek az emberekbe, átvették a tudatuk felett az irányítást, és „meggyógyították” bolygónkat. Így most már nincs háború, éhezés, viszálykodás, környezetszennyezés, viszont valójában többé már az emberi faj sem létezik. Azonban még maradt pár ellenálló, egy maroknyi ember, aki rejtőzködve él, nehogy beléjük is ültessenek egy ilyen Lelket. Ilyen ellenálló Melanie Stryder (Saoirse Ronan), aki, mikor a Lelkek sarokba szorítják, inkább az öngyilkosságot választja. A lány azonban túléli sérülését, a Lelkek meggyógyítják, és egy sok világot bejárt parazitát, a tiszta lelkű Vándort ültetik bele. Az operációt követően Melanie azonban nem tűnik el, és küzd Vándor tudata ellen, aki lassan beleszeret a lány emlékeibe: szerelmébe, Jaredbe (Max Irons), és öccsébe, Jamie-be (Chandler Canterbury), aminek nyomán Melanie és Vándor hamarosan elkezd összedolgozni, otthagyják a Lelkek bázisát, és nekiindulnak a sivatagba, hogy megkeressék azt az ellenálló kolóniát, amit Melanie nagybátyja, Jeb (William Hurt) vezet. Ám a problémák igazán csak akkor kezdődnek, mikor odaérnek, hiszen az ellenállók alapból gyanakodva közelednek Vándor felé, és nem hiszik el, hogy Melanie még ott él benne, ám a kolónia egyik tagja, Ian (Jake Abel) elkezd vonzódni a Lélekhez, miközben az ellenállók után kutató Hajtó (Diane Kruger) Vándor nyomába ered.
Az ötlet, bár nem túl eredeti, azért nem rossz – kifejezetten nem rossz –, és a probléma érzelmi megközelítése is érdekes és egészen korrekt. Az alapszituáció maga meglepően ijesztő – sőt, ha belegondolunk, ez valójában nem más, mint egy zombiapokalipszis zombik, vér és belsőségek nélkül: az emberiség nagy része elbukott, azok, akik még elkerülték azt, hogy egy Lelket ültessenek beléjük, rejtőzködik és küzd az életben maradásért.
Az invázió mögött álló ideológia is megérdemel pár mondatot: a Lelkek meg vannak győződve róla, hogy ők jót tesznek azzal, hogy átveszik az uralmat a bolygók felett, és igazából fel sem merül bennük, hogy ez mit jelent az őshonos fajokra nézve. Ám mivel tényleg egyfajta utópiát hoznak létre a Földön (ami, ismétlem, azért rémisztő a maga minden szenvedélyt és konfliktust hiányoló módján), valamilyen szinten nehezünkre esik elítélni őket, hiszen hatalomátvételük mindenféle agressziót nélkülöz. Viszont ahogy Vándor lassan rájön a faja hibáira, úgy a néző előtt is egyre jobban kitisztul a kép, amivel egy időben kezd benne felébredni a remény, hogy az emberi fajnak van esélye a győzelemre.
Mondjuk ettől függetlenül az elgondolás kissé hemzseg a logikai hibáktól: kezdjük talán ott, hogy a film elején már rögtön azzal kerülünk szembe, hogy az invázió megtörtént, arról pedig egy szó sem esik, hogy ez miképpen zajlott le. A Lelkek, gazdatest nélkül, gyakorlatilag tehetetlenek – akkor meg hogy a francba jutottak el szülőbolygójukról a következőre, majd a következőre? Külső segítség nélkül hogy voltak képesek elfoglalni ezeket a bolygókat? Szaporodnak, vagy adott számban léteznek? Ha szaporodnak, akkor hogyan? Ha adott számban léteznek, akkor hogy tudnak ennyi bolygót a hatalmuk alatt tartani? Szóval itt azért átüt Meyer amatőr mivolta, hiszen a mitológia egyáltalán nincs átgondolva, és ha kicsit jobban megnézzük, pillanatok alatt szétesik.
Ahogy viszont az egy testbe zárt két tudattal játszik, akik ráadásul különböző férfiba szerelmesek, az egészen ügyes. Jó, kicsit nyálas és túlromantizált az egész, de attól még működik. Átérezzük Melanie és Vándor szenvedését és harcát, hogy elismerjék és emberszámba vegyék őket. A film legjobb, legerősebb jelenete amúgy Melanie és Vándor „párbeszéde” a végén – na, az tényleg elsöprő erejű lett, pedig mást sem látunk benne, mint egy közelit Saoirse Ronan arcáról, miközben, kvázi, magában beszélget. Ám mivel az ifjú színésznő nagyon tehetséges, ez a szcéna igazán megérinti a néző lelkét. Az egész történetet átívelő szeretet-tematika is szép (bár ezt is egy kicsit túlzásba viszik, ez nem vita tárgya), úgyhogy ha a film sci-fi-szinten gyenge is, emberi drámaként megállja a helyét.
Viszont az egész unalmasan lassú – nem az a szépen kifejtett, lassú folyású, de érdekes-lassú, hanem a mindjárt elalszok, mert nem történik semmi, a kanapé meg kényelmes-lassú. Bár a film alapjául szolgáló könyv kifejezetten hosszú, azt azért tisztázzuk, hogy a sztoriban messze nincs annyi anyag, amivel úgy ki lehetne tölteni a két óra játékidőt, hogy a film nem hogy feszes, csak szimplán érdekes maradjon. A másik nagy problémám Max Irons, aki számomra az a tipikus díszítőelem-színész: jó ránézni, de játszani, na, azt nem tud, és éppen ezért kissé nehezemre is esik szurkolni az általa alakított Jarednek.
Összességében nem olyan rossz A burok, hiszen érdekes kérdéseket vet fel, van benne némi – nem sok – izgalom, dráma, szerelem, ám mivel az alapötlet nem túl eredeti, és a kidolgozás is hagy kívánnivalót maga után, a film mindössze a középszerűség alsó határát lépi át. Egyszer megéri megnézni, de ennyi.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
