Viszonylag kevés történés, viszonylag sok klisével, szexuális túlfűtöttség és egy kis klasszikus zene – a Mozart in the Jungle huszonnyolc perces bemutatkozó része elsőre nem tűnik túl csábítónak. Mégis, van benne valami.
A New York-i Filharmonikusok megújulnak: karmesterüket (Malcolm McDowell) egy fiatal tehetségre, Rodrigóra (Gael García Bernal) cserélik, aki az első epizódban éppen csak megkezdi felforgató tevékenységét, de az biztos, hogy jó pár szokatlan reform szerepel a tervei között. Közben megismerjük Haileyt (Lola Kirke), a tehetséges oboást, aki több-kevesebb sikerrel próbál boldogulni a Nagy Almában. Néhány szerencsés találkozás után Hailey eljut a New York-iak meghallgatására, és az utolsó pillanatban nagy benyomást tesz az új maestróra.
Ez egy furcsa epizód. Ahhoz képest, hogy milyen rövid, még arra is találtak módot a készítők, hogy húzzák az időt. Az alaptörténet, amit bemutat, igencsak klisés – az öreg róka és a fiatal zseni rivalizálása, plusz a vidéki kislány a nagyvárosban, aki kiemelkedő tehetségével lenyűgözi az új karmestert. A szereplők egyelőre nem mutatnak többet megszokott sztereotípiáknál.
Amit villanásokban a zenészek életéről megtudunk, az gyanúsan valószerűtlen. A sorozat készítői előre figyelmeztetettek, hogy lesz szex és drog bőven, és nem állítom, hogy akinek a klasszikus zene a hivatása, az nem csapja szét magát néha, de amit itt látunk, az pont akkora túlzás, mint például a Grace klinika – persze, hogy a kórházakban is vannak szerelmi viszonyok, de azért nem mindenki mindenkivel. Ennek ellenére élvezetes sorozatról beszélünk, és a Mozart in the Jungle is felmutat olyan ötleteket, amiktől abbamarad a néző kezdeti morgolódása. A hangszeres ivós játék például zseniális volt, és az külön meglepő, hogy Bizet mennyire működik házibuli zenének.
Apropó Bizet, térjünk rá a zenére. Nem tudom, miért nem használnak a film- és sorozatkészítők többször klasszikus zenét – egészen különleges hangulatot teremt, szinte automatikusan. Gondoljunk például Az ötödik elem operabetétjére, vagy akár a második Sherlock Holmes filmre, ahol több klasszikus darab is megjelent. A zene hatása a Mozart in the Jungle esetében is hasonló. Adott egy klisés, ivós-szexelős történet és valahogy az egészre teljesen más fényt vet a klasszikus zenei alap. Főleg az általa létrehozott kontraszt az, ami érdekes, de dinamikát is ad az általunk látott képhez. Akár szeretjük a klasszikus zenét, akár nem, Mozart egyszerűen nem tud nem hatással lenni ránk – egy ilyen erős eszközt sokkal többször kéne használni.
Összességében azt tudom mondani, hogy a Mozart in the Jungle mindenképp megéri azt a ráfordított huszonnyolc percet, már csak az érdekesség kedvéért. Nagy izgalmakat nem kell tőle várni, de a stílusa elég megkapó és ki tudja, talán a történet is túl tud majd lépni a klisés felütésen.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
