Tim Burton rendezőként valahogy mindig nehezen birkózik meg a remake-ekkel, Roald Dahl könyvének 1971-es, emblematikussá vált adaptációja után különösen rizikós vállalkozás volt az új verzió. Az eredeti történet kedves, ám néhol kissé hátborzongató, a Burton-féle film azonban egészen más miatt kelt vegyes érzéseket az emberben.
Willy Wonka (Johnny Depp) csokigyára tizenöt éve bezárta kapuit, azóta senki sem ment be és senki sem jött ki az épületből, a gyár azonban továbbra is működik. Egy nap felröppen a hír, hogy öt aranyjegyet rejtettek a Wonka csokikba, és aki megtalálja valamelyiket, az bebocsájtást nyer a titokzatos csokigyárba. Charlie Bucket (Freddie Highmore), egy szegény családban élő kisfiú, és négy másik gyerek nyeri meg a lehetőséget, hogy találkozzon Willy Wonkával és belépjen a gyár kapuin.
A filmmel kapcsolatban már önmagában a címválasztás is érdekes. A könyvváltozatnak szintén Charlie a címszereplője, ám a híres ’71-es feldolgozás címében Willy Wonka neve szerepel. Tim Burton úgy döntött, visszatér Charlie-hoz, ám ez a történet alakulásának tükrében talán félrevezető lehet, ugyanis a Charlie és a csokigyár legkevésbé Charlie-ról szól. Akár a többi gyerekszereplő ebben a verzióban, ő is csak „elszenvedője” az eseményeknek, végig határozottan passzív karakter.
A reflektorfényben egyértelműen Willy Wonka áll és ez nem biztos, hogy jó dolog. Johnny Depp ezúttal nem igazán nyújt nagy teljesítményt, játéka túlságosan karikatúraszerű, merevsége ijesztő, de nem a jó értelemben. Pedig a film bemutatja Wonka háttértörténetét is: keserű kapcsolatát apjával (Christopher Lee), így elvárható lenne, hogy valódi karaktert lássunk. Ehelyett egy papírfigurát mutat nekünk a film, aki kínosan sok aspektusában hasonlít Michael Jacksonhoz, és az egész jelenségtől több jelenetnél kényelmetlenül érzi magát az ember.
Van szerencsére olyan, amiben viszont kiváló munkát végeztek a készítők, ez pedig a látvány és a zene. Tim Burton vízióiban nem csalódhat az ember, a csokigyár fenomenálisan néz ki és a hangulata sem utolsó. Az enyhén horroros felhang, amit Willy Wonka karaktere nem igazán talál el, abszolút megvan a gyárban – pont az a hátborzongató, hogy mennyire mézes-mázos. Az umpa-lumpák (Deep Roy) hasonló módon járulnak hozzá a hangulathoz. Kicsit olyanok, mint a télapó manói, még táncolnak és énekelnek is, de a dalszövegek elég gonoszak és közben a gyerekeket „balesetek” érik, ugyebár. A csokigyár olyan fantáziavilág, amely eljátssza, hogy kedves és varázslatos, ám van benne valami beteges és sötét – Tim Burton az ilyen világok bemutatásában a legjobb.
Összességében nem tudom azt mondani, hogy a Charlie és a csokigyár jó film, de azt sem, hogy rossz. Aki kedveli Tim Burton stílusát, annak mindenképpen ajánlom, nem fog csalódni. Érdekes karaktereket és izgalmas történetet azonban sajnos nem várhatunk ettől az adaptációtól, ahhoz a könyvet érdemes elolvasni.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback