Elérkeztünk tehát a Rendőrakadémia-széria utolsó részéhez, a hetedik filmhez, ami mutat némi javulást elődjéhez képest, így ezt a mozit már az „egy pohár limonádéval elmegy”-kategóriába sorolnám. Lássuk be, ez azért messze áll az „igazán jó” besorolástól, de örülni kell az apróságoknak is, főleg az előző kudarc után.
Oroszországban felbukkan egy maffiavezér, Konstantin Konali (Ron Perlman), aki elég érdekes módon űzi az ipart, ugyanis kifejlesztett egy zseniális, már-már függőséget okozó számítógépes játékot, amit viszont úgy programozott, hogy az nyerés esetén titokban kikapcsolja a biztonsági védelmet azon a számítógépen, amin a programot futtatják. Ez a csínytevése természetesen hatalmas felfordulást okoz az országban, így nem csoda, hogy egy rangos orosz parancsnok, Alekszendrej Nikolajevics Rakov (Christopher Lee) minden áron el akarja kapni Konalit. Nincs azonban könnyű dolga a gengszterrel – akit egyébként egy komoly lopássorozattal is gyanúsítanak –, ezért egyenesen az Egyesült Államokból kér segítséget, és végül természetesen Eric Lassardnál (George Gaynes) köt ki, aki csapatával Moszkvába utazik A „jófiúk” a kezdeti nehézségek után hamar ki is eszelnek egy közös tervet: egy olyan számítógépes játékot csinálnak, ami nyerés esetén nem csak annak a gépnek a biztonsági rendszerét töri át, amin játszottak, hanem a világ összes PC-jét, beleértve a nagyhatalmak fontos adatait tároló gépeit is.
Nos, kezdjük először a rosszal, hogy megkönnyebbüljek: a cselekmény egészen egyszerűen gyenge. Tudom, a Rendőrakadémia-filmek nem arról híresek, hogy nagyon újító szándékú sztorik elevenednének meg bennük, viszont nagyjából az ötödik részig megvan minden egyes történetnek a maga varázsa, annak ellenére, hogy például a harmadik és a negyedik mozi majdnem ugyanaz, csak más körítéssel. A Rendőrakadémia 7-ben jelen van az újdonság varázsa – új karakterek, új helyszín, szokatlan történések –, mégsem tud „ütni” a sztori, hiányzik belőle az a báj, ami az első négy filmben ott volt, arról nem is beszélve, hogy ez a „világ minden gépét fel tudjuk törni” dolog talán még a mai világ technikai adottságaival sem olyan könnyű, hát még a húsz évvel ezelőttivel.
Most pedig jöjjenek a pozitívumok. Először is, a humorra és a szerencsétlenkedés mértékére most sem lehetett panaszkodni. Kedvenc rendőreink, főleg Jones (Michael Winslow) nagyon kitett magáért, de helyzetkomikum is adódott bőven – szerencsére a film ilyen szempontból hozta a megkövetelt szintet. Aztán a másik nagy plusz az oroszok karakterizációja. Ugyan csak egyetlen egy kisebb karaktert játszott igazi orosz színész, az amerikaiak által megformált oroszok sem sikerültek sztereotipikusra. Ez utóbbi tény hihetetlenül fontos, hiszen ne felejtsük el, hogy ez a rész 1994-es, tehát mindössze öt év telt el a rendszerváltás óta, így nem csoda, hogy a világ nagy része még a film jelenében is vérszomjas kommunistáknak hihette ezt a népet, de ez a mozi, ez a bugyutának tűnő rendőrvígjáték megmutatta, hogy az az éra már lecsengett, és teljesen hétköznapi embereket láthattunk a képernyőn. Az orosz rendőrnőt, Katrinát játszó Claire Forlani jelenléte már csak hab a tortán: a hölgyet valószínűleg sokan ismerhetik a Ha Eljön Joe Blackből – az én hátamon a hideg futkározott az ottani szereplésétől, de csak is pozitív értelemben! – azt viszont érdeklődve olvastam, hogy az első komoly filmes szerepe pont a Rendőrakadémia 7 volt, ám már itt meglehetősen otthonosan mozgott a vígjáték berkein belül.
Ezzel végére is értünk a hét részből álló franchise-nak. A Rendőrakadémia-szériának voltak buktatói, így okozott némi csalódást, főleg a negyedik rész után, de mindezek ellenére abszolút megérdemli, hogy klasszikusnak nevezzük. Bennem mindig pozitív érzéseket és gondolatokat ébreszt, akárhányszor végignézek egy részt– most kedvem is támadt újra elővenni ezeket a filmeket.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
