Enyhe fenntartásokkal ültem a vászon elé, mivel egyes romantikus vígjátékok az igazán rettenetes Álom.net című opusz megnézése óta ősi ellenségeim, és legalább akkora fizikai fájdalommal járnak számomra, mint egy-egy Sas-kabaré jelenet megtekintése. Ezúttal azonban kellemes csalódás ért.
A történet szerint az öregedő, kiégett forgatókönyvíró, Keith Michaels (Hugh Grant) pénztelenségében és sikertelenségében elfogad egy tanári állást, amit ügynöke szerzett neki. Egy unalmas, esős kisváros egyetemén kell kreatív írást, pontosabban forgatókönyvírást tanítania az erre motivációt érző diákoknak. Azonban Keith teljes meggyőződéssel vallja, hogy amit érdemes tudni, azt nem lehet tanítani. Tanári tapasztalata sincs, így diákjait főként kinézetük szerint válogatja ki. Egyik tanítványa, a felettéb csinos kétgyermekes édesanya, Holly (Marisa Tomei) pedig lelkesen hiszi, hogy soha sincs késő a második lehetőségre, és az élet folyamán bármikor lehet tanulni valami újat. Fejleszteni lehet a képességeinket, átlépni a magunk vagy mások által magunkra szabott határokat.
A filmet nézve szemtanúi lehetünk, hogy a tanári kompetenciák és belső motiváció hiányával katedrára lépő, kiégett forgatókönyvíró, miként tanulja meg, hogy a tanítás nem felesleges és alsóbbrendű cselekvés, hanem kreatív és örömteli folyamat.
A film érdemei közé sorolnám a jól adagolt, gyakran pop-kulturális utalásokra építő humort, amit – a moziteremben felhangzó nevetések alapján – a többi néző is élvezett. A felhasznált klisék ellenére – az alkotók javára írható, hogy kevesebb volt belőlük, mint általában az adott műfaj filmjeiben – számomra szimpatikusak voltak a karakterek.
Ami furcsa volt, az Hugh Grant megöregedett arcának a látványa, ám az ez miatt érzett döbbenetemen túllépve a színészi játékát is értékelni tudtam. Előismereteim alapján filmes repertoárjában Hugh Grant két típust tudott jól megformálni: a Hugh Grant-et és a Hugh Grant-et. Ezek közül is az első Hugh Grant az esendő, lásd például az olyan filmeket, mint a Sztárom a párom (Notting Hill, 1999), vagy az Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, 1995). A második Hugh Grant, a nagyképű Hugh Grant, mint például a Bridget Jones naplója (Bridget Jones’s Diary, 2001). A Hogyan írjunk szerelmet című filmben e kettőt ötvözi, helyenként idegesítő, de legtöbbször vicces, kedvelhető formában. A szereplők közül még Marisa Tomei-t emelném ki, aki szintén ügyesen hozza vászonra a lelkes, energikus, szabadszájú nő karakterét. Továbbá érdemes megemlíteni a zenei aláfestést, ami a jazz-blues dallamokkal kellemes atmoszférát teremt.
Összességében könnyed, szórakoztató film. Nem hagy maradandó, mély nyomokat, ám humorával felrázza a téli bágyadtsággal, lehangoltsággal küzdő nézőt, ezért érdemes megnézi.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Tarantino rendezte Disney-hercegnő, egyszer tizenkilenc napig bolyongtam a sivatagban, és egyetlen táplálékom egy magam ejtette tigris húsa volt.
Trackback/Pingback