Sosem kedveltem igazán Jim Carreyt – valahogy mindig is úgy éreztem, hogy játékában túlzásokba esik. Ám a Grincs szerepe remekül áll neki, és akár emiatt, akár ettől függetlenül, de számomra ez a film az egyik kötelező karácsonyi klasszikus.
Egy hópehelyben található Kifalva, a kik otthona, akik annyira imádják a karácsonyt, hogy az évnek ezen idején a városka teljesen a feje tetejére fordult. Ám szeretetük az ünnep iránt valójában felszínes: csak az számít, hogy minél több ajándékot vegyenek (lehetőleg minél olcsóbban), minél jobban kivilágítsák a házat, és minél harsányabban ünnepeljenek. Egyetlen egy ki – vagy inkább mi – van, aki nem kedveli a karácsonyt, ő pedig a Grincs (Jim Carrey) (akinek neve szinte már káromkodásnak számít), aki magányosan él a Kobak hegyen, és kaparja a falat az ünnepi hangulattól. Ám Kifalvában van még egy ki, akinek kétségei kezdenek támadni az ünneppel kapcsolatban: ő a kis Cindy Lou Ki (Taylor Momsen), aki elhatározza, hogy kideríti, a Grincs miért nem szereti az ünnepet, majd pedig megtanítja neki, milyen is az igazi karácsony.
Talán azért fogott meg ennyire ez a film, mert igazából két szinten működik: egyszer színpompás és felszínes, egyszer pedig mély és elgondolkodtató.
Szóval egyfelől ott van a színes cukormáz: harsány díszletek, fények, nevetséges jelmezek és smink (mivel a kiknek ilyen cuki kis hegyes pofija van), valamint haláli dialógusok – itt egy rím, ott egy szóvicc, ismeritek ezt a fajta szövegkönyvet. Rövidebben: az egész film rettentő bájos, egyszer megmosolyogtat, egyszer megnevettet. Ez persze nem is meglepő, tekintve, hogy az amerikai gyerekirodalom egyik nagy alakja, Dr. Seuss alkotta meg a film alapjául szolgáló könyvet.
Másfelől pedig nagyon is mély, hiszen a történet alapvető üzenete az, hogy nincs szükség a materiális dolgokra ahhoz, hogy úgy istenigazából megünnepeljük a karácsonyt. Ilyen szempontból a film egy elég erős társadalomkritika is, hiszen ott vannak a kik, akiket bár először pozitív fényben látunk, valójában önzők és felszínesek, és teljes egészében megfeledkeztek a karácsony valódi lényegéről. És akkor ott van a Grincs, ez a tipikus, morcos, goromba antihős, aki először csak szívatja a kiket, majd pedig rámutat hibáikra, és számon kéri rajtuk felszínességüket.
A film emellett egy másik problémára is rámutat: az iskolai zaklatás okozta hosszú távú negatív hatásaira. Hiszen eredetileg a Grincs is szerette a karácsony, és értette is – hiszen nem akart mást, mint hogy örömöt szerezzen ajándékával annak, akit szeretett –, ám amikor a külseje és tettei miatt kigúnyolták, teljesen megsavanyodott, elfordult a társadalomtól, és azzá a kivé/mivé vált, aki ma, egészen a film végéig, mikor is – spoiler, jaj – hirtelen három méretet nő a szíve.
Még egy dolog, amit nagyra értékelek a filmben, bár ez leginkább annak tudható be, hogy még 2000-ben készült, nem pedig mostanában, az az, hogy a Grincs külsejét nem számítógépes technikával, hanem smink segítségével oldották meg (van egy olyan érzésem, hogyha ma készítenék el ezt a filmet, akkor a Grincset egy az egyben CGI-vel alkotnák meg). Persze ez azzal járt, hogy szegény Jim Carreynek minden nap órákat kellett eltöltenie a sminkesek kezei alatt, és olyan technikákat kellett elsajátítania, amiket a katonák használnak, hogy kibírják a kínzást, hogy el tudja viselni a jelmezét, de én úgy vagyok vele, hogy megérte. Mert egyfelől a Grincs így sokkal valódibb, sokkal kézzelfoghatóbb – és, mint ahogy arra már utaltam, Carrey túlzásokba eső játéka itt pont jól mutat –, valamint ez a megoldás még egy a legjobb sminkért járó Oscart is hozott a készítőknek.
Végeredményben A Grincs nem egy hatalmas, világmegváltó film, de cuki, szórakoztató, színpompás, és van egy nagyon is elgondolkodtató üzenete – és ezért nagyon örülök neki, hogy gyakorlatilag minden évben láthatjuk karácsonykor.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback