Ha a Rendőrakadémia 5-re azt mondtam, hogy messze nem tökéletes, akkor ez a hatodik filmre hatványozottan igaz. Nagy rajongója vagyok a szériának, egészen pici korom óta ezerszer megnéztem oda-vissza, ezért duplán szíven ütött, hogy a hatodik rész ennyire leszerepelt, és sajnos nem csak én érzem így, hanem már a mozipremier idején is távol állt ez a film attól, hogy kasszasiker legyen belőle.
A városban egy rablóbanda ütötte fel a fejét, és a polgármester Harris kapitányra (G.W.Bailey) és Proctor hadnagyra (Lance Kinsey) bízta az ügyet. Egészen addig vezette a két ügyetlen rendőr a nyomozást, míg egyszer élesben össze nem futottak a huligánokkal, és hagyták őket elmenekülni, ezek után Harris-éknek Lassard parancsnok (George Gaynes) csapatával kell együtt dolgozniuk. Hightower (Bubba Smith), Hooks (Marion Ramsey), Jones (Michael Winslow), Tackleberry (David Graf), Callahan (Leslie Easterbrook) és a főnök unokaöccse, Nick (Matt McCoy) nagy erőkkel keresni kezdi a bandát, és rövidesen úgy tűnik kedvez nekik a szerencse: egy helyi múzeumba egy igen értékes gyémánt fog érkezni, amit a banda tagjai biztosan megpróbálnak majd ellopni, az Akadémia rendőrei pedig ott majd lecsaphatnának rájuk. Nickék meg is szervezik az akciót, ám az kudarcba fullad, a gyémánt nem várt módon eltűnik, a bűnözők pedig meglépnek vele. Lassard emberei így nyakig benne vannak a slamasztikában, és dolgukat csak megnehezíti a tény, hogy a rablás után nem sokkal a parancsnok irodájában találnak rá a lopott gyémántra. Kedvenc törvényőreink természetesen hisznek főnökük ártatlanságában, és mindent megtesznek, hogy tisztára mossák a nevét, és egyúttal őrizetbe vegyék a bandát.
Nos, hol is kezdjem? Azt nem mondanám, hogy menthetetlenül rossz lett volna ez a rész, de tény, hogy közel nem nevettem annyit, mint a korábbi filmekben, sőt, néhol már kissé unalomba fulladt a sztori. Ennek ellenére azt sem állítom, hogy abszolút pocsék lenne a történet, mert az alapötlet – az eddigiekhez híven – zseniális, most azonban valahogy mégsem sikerült olyan jól kidolgozni, mint korábban. A „legfőbb gonosz” most kivételesen nem Harris és Proctor – ez annyira talán nem is baj, sőt, új színt visz a cselekménybe – hanem egészen konkrétan egy árnyalak. A férfinak kezdettől fogva csak az árnyékát látjuk, amint a bűnbanda rejtekhelyének egyik fala mögül beszél, és csak a film végén tudjuk meg, ki is ő valójában. Ismételten jó az elgondolás, csak a kivitelezés sántít. Egy árnyék-figura jelenléte tökéletesen tudná fokozni a feszültséget, és fenn tudná tartani a néző figyelmét, de számomra ő inkább röhejes volt sem mint félelmetes – és ezt most nem pozitív értelemben mondom. Engem ez az alak leginkább Zúzó úrra hasonlított a Tini Nindzsa Teknőcökből, akihez nagyjából úgy viszonyulok, mint a dalekokhoz a Ki vagy, Dokiból: sosem féltem tőlük, sőt, legtöbbször inkább csak kínomban röhögtem rajtuk.
Ezen a ponton sajnos ki is fogytam a mondandómból, mindössze ennyit tudott kicsikarni belőlem a Rendőrakadémia 6, ezzel biztosan kijelenthetem, hogy ez a széria legrosszabb része. A hetedik film hál’ Istennek már mutat némi javulást, de arról bővebben nemsokára.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback