Múltkori beszámolóm végén azzal riogattalak benneteket, hogy a negyedik részt követően nagy változás következik be a Rendőrakadémia-széria történetében, amit én sajnos nem tudok pozitív hatásnak titulálni. Menthetetlenné nem vált tőle a franchise, viszont az elkövetkezendő két (egyes vélemények szerint három) film messze nincs ugyanazon a szinten, mint a korábbi négy.
A történet Harris kapitány (G.W. Bailey) újabb hatalomra jutási kísérletével kezdődik: a törtető magas rangú rendőr már a kezdetektől fogva Lassard parancsnok (George Gaynes) helyére pályázott az Akadémián, ám most olyan információ jutott a birtokába, amivel biztosan ki tudja túrni az idős főnököt, Lassardnak ugyanis már egy éve kötelezően nyugdíjba kellett volna vonulnia. A parancsnok le is mond tisztségéről, ám, mielőtt végleg elhagyná posztját, az Akadémia megválasztja őt az „Évtized Rendőrének”, és hogy eme cím megszerzését megünnepelje, kedvenc beosztottaival Miamiba utazik a Nemzetközi Rendőrfőnöki Konferenciára. Miamiban aztán a kis csapat kiélvezi a tengerpart adta lehetőségeket, a koktélokat, valamint a helyiek vendégszeretetét, de idő közben megismerkedhetünk a főnök unokaöccsével, Nick Lassarddal is (Matt McCoy), aki egyébként a miami rendőrség vezetője. A törvény őreinek természetesen még otthonuktól távol sem lehet nyugtuk, hiszen egy lopott ékszereket rejtegető bűnbandával futnak össze, akik foglyul ejtik a parancsnokot. Vajon a megszokott brigádnak sikerül-e megmentenie a főnököt egy teljesen ismeretlen terepen, és őrizetbe venni a tolvajokat?
A sztori, mint mindig, most is rendkívül zseniális, eseménydús és tökéletes helyzetkomikum-forrás. A hibát ezúttal a szereplőgárdában kell keresni, és igazából ez a kis fekete folt már a film legelején feltűnik: kedvenc társaságunk kevesebb lett egy Mahoney-val, mivel akkoriban Steve Guttenberg idejét elvette egy másik mozi forgatása. Egy karakter hiánya még nem kéne, hogy akkora érvágás legyen, elvégre a korábbi részekben is előfordult, hogy egy-két szereplő búcsúzott, de az a helyzet, hogy mégis érezzük. Mahoney végig központi ember volt az előző négy film során, de az csak egy dolog, hogy a Rendőrakadémia 5-ben nem kapott szerepet. Az már nagyobb baj, hogy egyrészt nem kapunk semmi magyarázatot arra, hogy miért lépett le – ilyet azért egy közönségkedvenc főszereplővel nem illik művelni –, másrészt a helyette behozott Nick Lassardon néha nagyon meglátszik, hogy őt hivatott pótolni, ebből kifolyólag nehezebb befogadni az „újoncot”, mert fenn áll a veszélye, hogy folyamatosan Mahoney-hoz fogja hasonlítgatni a néző.
Ami a humort illeti azért most sem kell panaszkodnunk, hiszen a „régi” csapat tagjai – akik alatt ez esetben Hightowert (Bubba Smith), Tackleberry-t (David Graf), Hooks-ot (Marion Ramsey), Callahant (Leslie Easterbrook), és Jones-t (Michael Winslow) kell érteni – bőven kiveszik a részüket a poénkodásból, de azért szerencsére az „új” embert, Nicket sem kell félteni ilyen szempontból. Harris és Proctor (Lance Kinsey) továbbra is ugyanolyan balgák, mint eddig, és jócskán kapják a kódot Hightoweréktől – a reptéri és a tengerparti szívatásokon a könnyeim csorogtak a nevetéstől.
A Rendőrakadémia-széria ötödik része tehát nem lett egetrengetően pocsék, de azért tökéletes sem. Mondjuk úgy, hogy látott már fényesebb napokat a széria, így a filmre adott általános negatív reakció egyáltalán nem meglepő.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
