Mostanra eljutottam arra a szinte, hogy szinte minden egyes új vígjátékhoz szkeptikusan állok hozzá, mivel, lássuk be, manapság már ritkán tudnak igazán jó, értelmes és vicces darabokat alkotni ebben a műfajban. Éppen ezért kicsit féltem is először a Dől a monétól, ám örömmel jelenthetem, hogy pozitívan csalódtam a filmben.
Harry Deane (Colin Firth) egy kissé kétbalkezes, a megkeseredés határán álló londoni műkincsszakértő, akinél egy napon elszakad a cérna főnöke, a médiamágnás Lionel Shabandar (Alan Rickman) zsarnokoskodása miatt, és úgy dönt, megleckézteti a férfit. Shabandar ugyanis hatalmas műgyűjtő, ám nem műértő – viszont birtokában van Monet Szénabálák hajnalban című képe, aminek párja, a Szénabálák naplementekor, amit Shabandar nagyon meg akar szerezni, még a második világháború idején nyoma veszett. Így hát Harry úgy dönt, készített egy hamisítványt barátjával, a Tábornokkal (Tom Courtenay), amit utána elhelyez annál az embernél, akinek nagyapja az utolsó ember, akit kapcsolatba hoztak a festménnyel – ez az ember pedig egy texasi rodeókirálynő, PJ Puznowsky (Cameron Diaz). Harrynek ezután már csak azt kell elérnie, hogy Shabandar tudomást szerezzen a képről, és onnantól kezd a terv már gyakorlatilag önjáró lesz – csak hát ugye soha semmi sem úgy megy, ahogy azt az ember elképzeli.
Nem azt mondom, hogy ez a film tökéletes lenne, csak azt, hogy kifejezetten kellemes. Az az igazság, hogy bizonyos pontokon egészen gyenge, egy ilyen pont például a ritmus, ugyanis az istentelenül lassú. Komolyan mondom, a film alapból igen komótosan folydogál, de ezen felül még vannak olyan részek, amin szinte már majdnem bealszik a néző. Sőt, egy húsz perc után még a konfliktus is megoldódni látszik, a néző meg csak pislog, hogy akkor a még fennmaradó cirka hetven percben miről fog szólni a film? De nyugalom: itt ez csak egy fantázia-szekvencia, ami csak Harry agyában létezik, és bár aranyos, nem igazán értem, hogy miért kellett a filmbe. Talán azért, hogy azért normális hossza legyen.
De akkor ami jó: a helyzetkomikumok. A félreértések. A kis bolondságok. Mert azok remekül működnek, tényleg meglepően remekül. Minden egyes kis poén betalál, azok meg pláne, amiket hosszabban visznek az alkotók – ilyen például Harry jelenete a szálloda recepcióján. Apropó, a szálloda: itt is van egy hosszabb jelenet, ami bár nagyon szórakoztató, a sztorihoz nem sokat tesz hozzá – gondolom, itt is a játékidő kitolása volt a cél. Amit humor-szinten mondjuk kicsit nehezményezek, hogy úgy érzem, nem kapott elég nagy hangsúlyt a PJ és a pasik (az angol úriemberek) közti kulturális különbség, amit viszont ellensúlyoz Stanley Tucci egy újabb nagyszerű alakítása, ugyanis a filmben Zaidenweber, Harry rivális műkincsszakértőjének szerepében tűnik fel.
Ami miatt pedig tényleg azt mondom, hogy ez egy nagyon jól átgondolt, okos film, az a vége. Ugyanis az utolsó jelenetben a készítők bedobnak egy olyan csavart, amivel nem csak a film eseményeit, hanem a szereplőket – legfőképpen Harryt – is teljes egészében átértelmezik. És teszik ezt olyan bravúrosan, hogy csak néztem, miközben pörgettem végig a fejemben az eddig látottakat, és pislogtam, hogy minden klappol.
Szóval lehet, hogy a Dől a moné nem egy mestermű, és megvannak a maga hibái, de ettől (és borzalmas magyar címétől) eltekintve is egy nagyon kellemes, szórakoztató kis vígjáték, amit érdemes megnézni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
