Könnyen lehet, hogy most hosszabb időre lezárult a Tolkien-adaptációk sora, de legalábbis a Peter Jackson-féléké. A hobbit filmek fogadtatása minden oldalról sokkal vegyesebb, mint A Gyűrűk Ura trilógiáé volt, és még biztos sokáig fogjuk őket elemezni, összehasonlítani, kritizálni. A búcsúfilmnek mondható, korábban Oda és vissza, újabb nevén Az öt sereg csatája nem könnyíti meg az ítészek dolgát. Ez a film, gyakorlatilag végig, egyetlen monumentális csatát mutat be – nem akármilyen vállalkozás.
Rögtön az első felmerülő probléma a történetvezetés dinamikája. Az előző részeknél is írtam, hogy van némi egyenetlenség az átvezető szakaszok és a nagyobb események egymásutánjában – a Váratlan utazás szórakoztató, de keveset halad a fő konfliktusban, a Smaug pusztaságában fontos dolgok történnek, de nincs csúcspont. A kiegyensúlyozatlanság kihat Az öt sereg csatájára is. Smaug megölése csodálatosan van ábrázolva, de így utólag is azt mondom, jobb lett volna meghagyni, mint a második rész csúcspontját. A jelentősége így hamar elhalványul az utána következő események fényében, és ezért nagy kár.
A másik elsikkadó történetszál Szauroné. A több mint két órás hosszúságú filmben egyetlen jelenetet kap, és bár ez a momentum eszméletlen ütős – a nazgûloktól és Galadrieltől libabőrös lettem –, mégis ugyanúgy elveszik valahol a háttérben, ahogy Smaug. Az egész dolog tragédiája az, hogy mindehhez képest a csata felvezetése és maga az ütközet annyira erős volt, annyira jól felépített és hosszúsága ellenére annyira izgalmas, hogy egyedül is gond nélkül elvitte volna a hátán a harmadik részt.
Mert mi állt Az öt sereg csatájának fókuszában? Ismét a karakterekre került a hangsúly, főleg Thorin és Bilbó párosára, és a Váratlan utazás egyfajta tükörképeként most Thorin jellemfejlődése volt a középpontban és Bilbóé szorult kicsit háttérbe. Amit a Hegy és az arany tesz a törppel az valami zseniálisan van bemutatva. Thorin paranoiája, annak súlyosbodása, majd eltűnése a film egyik legerősebb tematikája – megjegyezném, hogy itt újra megjelenik Smaug alakja és hangja, amolyan árnyékként, többek között ezért sem kellett volna az elpusztítását ennek a filmnek az elején, gyorsan lerendezni. Thorin mélyrepüléséhez társul Bilbó őszinte szeretete és jóakarata, ami az egész ügynek tragikus felhangot ad – a végkifejlet után szem nem marad szárazon.
Bár ugyanezt mondhatnám Kili és Tauriel erőltetett romantikus vonalára is. Most sem tudtak meggyőzni, ez a szerelmi szál hirtelen jött, nincs igazán megalapozva, és ezzel egyébként kicsit olyan, mint maga Tauriel. Mégis a szerelmi háromszög fájt a leginkább – semmi keresnivalója nem volt a filmben. Főleg azért volt kiábrándító, mert ettől eltekintve Legolas hatalmas volt. Akrobatikus harcmodora sokszor már-már humorba hajlott, de nem a rossz értelemben. Az egész filmre jellemző, hogy igazán epikus és komoly hangvétele mellett sem vesztette el teljesen kezdeti humorosságát. Pont ott és pont annyit nevetünk rajta, ahol és amennyit kell.
A színészekre eddig se lehetett panaszkodni, de amit Az öt sereg csatájában csinálnak, az valami fenomenális. Minden arcrezdülés jelentőséggel bír – a fent említett humor például sokszor „csupán” egy jól elkapott arckifejezés, de a tragikum oldal is legalább ennyire hatásos. Martin Freeman még mindig zseniális Bilbó, teljesítménye a három filmben egyenletesen az egekben van. Richard Armitage ebben a részben kapott igazi lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud, Thorin átmeneti őrülete által, és hátborzongatóan jól teljesítette a feladatot. Akit még kiemelnék, az Lee Pace. Thranduil karaktere is jobban kibontakozott most, mint legutóbb, és minden jelenetét öröm volt nézni.
Az öt sereg csatája több szempontból is lezárás, ezért reméltem, hogy a vége valami gyomron vágó lesz – nem kellett csalódnom. Bilbó hazaér, majd egy ponton megszólal egyetlen hang, ahogy benyúl a zsebébe. A hang lassan a Gyűrű zenei tematikájává bomlik ki, Bilbó pedig a következő vágáskor már A gyűrű szövetségének idejében jár, és Gandalf kopogtat az ajtaján, ismét. A keret A hobbit filmeken belül és A Gyűrűk Ura trilógiával együtt is működik, ráadásul a zenével való átvezetés egyszerre gyönyörű és elegáns megoldás. Így kicsit olyan, mintha nem is ért volna véget ez a nagy utazás, hiszen a java még csak most jön.
Visszanézve a három hobbit-filmre, azt kell, hogy mondjam: bár vannak hibák bőven (legalábbis több, mint A Gyűrűk Ura esetében), mégis látványos, igényes és élvezetes adaptációról van szó, amely képes volt számos új rajongók nyerni Tolkien műveinek. A hibák mellett pedig bőven van miért szeretni ezeket a filmeket, ha másért nem, hát azért, hogy általuk újra részesei lehettünk Középfölde magával ragadó történetének.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Az igazi kérdés: mit keresnek Középföldén azok az óriás férgek? Átruccantak az Arrakisról?
Na, igen, a férgekkel kapcsolatban én sem tudom, hogyan érezzek. Nyilván kellettek a csata dramaturgiája miatt, de a kinézetük lehetett volna kevésbé Dűnés. És vajon miért nem áshattak mondjuk trollok (vagy legalább trollszerű lények)? Mindenesetre a Hobbit filmeknél láthatóan szabadabban bánnak Középfölde világával, ez hol jól, hol rosszul sül el. És ki tudja, talán van, akinek tetszettek a férgek – ha tényleg van ilyen, írjon bátran! Örömmel várom az érveket!