A fergeteges második film után a harmadik rész megint nem okozott nálam akkora sikert, csak úgy, mint az első. Különösebb bajom nem volt a Rendőrakadémia 3-mal sem, valahogy mégsem tudott annyira megfogni, mint az elődje, vagy éppenséggel a követője, de ez utóbbiról majd később. Ami viszont mégis élvezhetővé és különlegessé teszi ezt a mozit, az az alapsztorija.
Mivel a kormány pénzhiányban szenved, ezért megszorításokat kell alkalmaznia, ami a rendőrségre is kihat: egészen pontosan az előző filmekben megismert városunk két rendőrakadémiája közül az egyiket be kell zárni. Mauser (Art Metrano) és Proctor (Lance Kinsey) – akik immáron hadnagyi és kapitányi pozíciót töltenek be –, azt akarják elérni, hogy Lassard akadémiáját zárják be, ne az övéket. Ennek érdekében szövetkeznek két félnótás őrmesterrel, Copelanddel (Scott Thomson) és Blankesszel (Brant van Hoffman), akiknek természetesen az a feladata, hogy ott tegyenek keresztbe Lassardnak és az ő embereinek, ahol csak tudnak. Eric Lassardot (George Gaynes) sem ejtették ám a fejére, és legjobb taktikájaként beveti a tapasztalt Callahan-t (Leslie Easterbrook), valamint az azóta hadnagyi rangra lépett Jones-t (Michael Winslow), Tackleberry-t (David Graf), Mahoney-t (Steve Guttenberg), Hooks-ot (Marion Ramsey) és Hightowert (Bubba Smith), és rájuk bízza az újoncok betanításának feladatát. A probléma csak az, hogy ezek a kadétok pontosan ugyanolyan tökkelütöttek, mint anno mestereik voltak, köztük a tutyimutyi Sweetchuckkal (Tim Kazurinsky), az ex-bűnöző Zeddel (Bobcat Goldthwait), valamint a szintén nemszázas Buddal (Andrew Paris), Tackleberry sógorával. Megkezdődik tehát a két akadémia közötti harc, ám egy ilyen szerencsétlen újoncbrigáddal borítékolható Lassard bukása. Vagy mégsem?
Vígjátékokban a rivalizálós sztorik aranyat érnek, mert ugyan klisének számítanak, mégis rengetegféleképpen lehet csavargatni a szálakat, valamint számtalan szituációból eredő komikumforrást lehet beléjük szőni. Az írói brigád szerencsére a Rendőrakadémia 3-ban is élt ezzel a lehetőséggel, és nagyjából fél óra elteltével rá kell döbbenünk, hogy egyik rendőrcsapatnak sincs ki mind a négy kereke. Kezdjük az újoncokkal: Sweetchuckot a második részben láthattuk először, amikor is folyamatosan Zed zsarnokoskodásának volt kitéve, erre mit ad a Jóisten, az akadémián szobatársak lesznek. Az egykori bolttulajdonos eleinte csendben tűri a huligán által csapott esti banzájokat, később le akar emiatt lépni, de végül meggondolja magát. Zed igazi meg nem értett figurává válik a film során, ugyanis kiderül, hogy annyira nem rossz szándékú, mint amilyennek eleinte gondoltuk, a kiképzések alatti bénázásain pedig a végén már a padlón fetrengve röhögtem.
Mahoney-t és kis csapatát sem kell azért félteni, mert ők sem lettek komolyabbak az előző rész óta, maximum csak tapasztaltabbak. Ugyan múltkor elég jól móresre tanították hőn utált felettesüket, most újból bevetnek minden eszközt, hogy borsot törjenek Mauser és csatlósai orra alá. Mauser természetesen megint Mahoney-tól kapta a legkeményebb szivatásokat, de ezúttal Hightower is bőven hozzátett a tréfához. Különösen szívembe zártam azt a jelenetet, amikor a korábban meghunyászkodó és csendes Hooks nemcsak rajtakapja az árulókat, de leteremti, sőt, ki is üti őket, valamint a legutolsó szcéna is igen ütősre sikeredett.
Lám, csupa pozitívumot írtam erről a moziról, pedig nem is a kedvencem. Mint már említettem az elején, belekötni semmibe nem tudnék, egyszerűen nem került a film a ranglistám elejére – a negyedik részről viszont az ellenkezőjét mondanám.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback