Avagy az a film, ami nagyon a reneszánsz Amerikai pite akar lenni, csak az a baj, hogy ez baromira nem jön össze neki.
A reneszánsz Firenzében járunk, ráadásul éppen egy pestisjárvány idején, ahol útikalauzunk nem más, mint a tolvajból festővé avanzsálódott, majd magát papnak kiadó Tindaro (Craig Parkinson). A gyönyörű Pampinea (Mischa Barton), akit még gyermekként az orosz Dzserzinszkij hercegnek (Matthew Rhys) ígértek, szülei belehaltak a járványba, így most, árvaként, teljesen szülei hitelezőjére, Gerbino de la Rattára (Tim Roth) van utalva, aki az adósság fejében azt követeli, hogy Pampinea menjen hozzá feleségül. Ám hiába a jegyes és az újdonsült kérő, a lány egy harmadik férfiért, a szerencsejátékos szoknyapecérért, Lorenzóért (Hayden Christensen) epekedik, akinek viszont el kell menekülnie a városból, mivel Gerbino rá vadászik. A fiú egy zárdában rejtőzik el, ahol kertészként kezd dolgozni, magát süketnémának tettetve – miután amit nem hall, arról nem beszél, ergo az meg sem történt, tehát az apácák nyugodtan „látogathatják”. Pampinea is hátrahagyja Firenzét, hogy vőlegénye megérkezéséig kicselezze Gerbinót, és ő is pont abban a zárdában húzza meg magát, ahol Lorenzo. Eközben Pampinea pár barátja, a szüzességét nagyon is óvó Filomena (Rosalind Halstead), a lány jövendőbelije, Dioneo (Christopher Egan), akinek ebből már nagyon elege van, a kissé könnyűvérű Elissa (Kate Groombridge), valamint Dioneo barátja, Ghino (Ryan Cartwright) és Filomena bácsikája, Bruno (Nigel Planer) Firenzéből elindul Pampinea szüleinek vidéki birtoka felé, hogy majd ott lehessenek az esküvőn, ha végre megjön az orosz herceg.
Az a szomorú, hogy ez egy jó film is lehetett volna, ha… És akkor most jön a szép kis lista „ha”.
Ha az író-rendező David Leland tudta volna fókuszálni a történetet. Mert sajnos nem tudta: bár a központban igazából Pampinea és Lorenzo szála áll, megtámogatva a herceggel és Gerbinóval, újra és újra átugrunk Filomenáékhoz, akik történetszála gyakorlatilag teljesen egészében felesleges és átgondolatlan – az útközben átélt kalandok laza sorozata –, egy apróságon kívül semmit sem tesz hozzá a főszálhoz, és inkább idegesítő, mint szórakoztató. Sőt, továbbmegyek: már maga Filomena karaktere is bicskanyitogató, a többiek is csak egy fokkal jobbak nála.
Ha jobban tisztázza, hogy akkor most mi is a szitu Lorenzóval és Pampineával. Mert kezdjük úgy, hogy Lorenzónak bejön a lány, de az inkább keresztülnéz rajta, de aztán mikor a zárdában vannak, akkor Lorenzo viselkedik úgy, mintha neki aztán édes mindegy lenne, hogy kivel is van (meg ne akarják nekem beadni, hogy nem ismerte fel Pampineát!), aztán meg… Na, szóval zavaros az egész, és bármennyire is cuki ez a kettő a film utolsó harmadában, a rossz felvezetés miatt képtelen voltam érzelmileg beleinvesztálni a kapcsolatukba.
Ha Tim Roth kicsit komolyabban veszi a szerepét. Ilyet Rosalind Halsteadtől vagy Christopher Egantől nem is mernék kérni, de Gerbino még egész komoly, még egész ijesztő is lehetett volna, ha mondjuk Tim Roth nem hajt arra, felvételt nyerjen a Hülye Járások Minisztériumába. Emiatt a karaktere lapos, nem érzem, hogy igazi fenyegetést jelentene, de még csak annyit sem hoz ki belőlem, hogy csak egy kicsit is megutáljam.
Ha kicsit jobb a történetvezetés. Mert odáig jó, hogy elhagyjuk Firenzét, de a zárda egy olyan törést jelent a történetben, ami teljesen felborítja a film ritmusát. Az első cirka tizenöt percben szépen haladunk, aztán a zárdában stagnál az egész, aztán megint beindul… Miközben a másik helyszínen Filomenáék szenvednek éppen valamit, aminek komikusnak kéne lennie, csak hát nem az. Ide tartozik amúgy még a film időkezelése is, amit a rendező úr csak tessék-lássék módon oldott meg, így fogalmunk sincs, mennyi idő is telik el a történet szerint. Olyanokba pedig már csak bele sem megyek, hogy bár Pampinea napokat/heteket tölt a kolostorban, mégis hamarabb ér a birtokra, mint barátai, akik, ha jól tudom, csak egy nappal utána indultak.
Ha a rendező rájön, hogy jobb sejtetni, mint mutatni. Mert hát ugye ez a film amolyan reneszánsz pite akar lenni, és ennek szellemében gyakorlatilag tízpercenként valaki premier plánban keblet villant (vagy mást), amivel alaphelyzetben nincs is probléma, csak itt egy idő után már olyan érzésem volt, hogy minden áron le akarják ezeket a kebleket nyomni a torkomon, mert megtehetik, bár más indokuk nagyon nincs rá. De amúgy ezek a mellek még a legkisebb problémát jelentik: a tehénfejős jelenetnél már én éreztem kínosan magamat, Dioneo és Filomena jelentét az erdőben inkább áttekertem, de azt hiszem az egyik fantázia-szcénában megjelenő, merev, szárnyas péniszeknél szakadt el végleg a cérna.
És mondom, azt sajnálom, hogy ezek mellett a „falat kaparom”-hibák mellett egyes pontokon kifejezetten sziporkázik a film. Tindaro jelenetei a film vége felé – a gyóntatás és az esküvő – egészen zseniálisak, a herceg végső beletörődése édes, és humor-szinten is jól időzített, még a végső kardpárbaj is kifejezetten izgalmas, sőt, a film utolsó egyharmadának helyszíne egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű.
Konszenzusként csak annyit mondhatok, hogy ez a film próbálkozott, célzott, és mellélőtt. Nagy része még a legjobb esetben is csak középszerű, hiába akadnak kifejezetten szórakoztató pillanatai. Mondjuk azért nem azt mondom, hogy senki még csak a közelébe sem menjen, inkább csak annyit, hogyha valaki kihagyja, azzal nem veszít sokat.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
