Az idő csak egy irányba, előre halad, és ebből nem tudunk kitörni. Vagy mégis? Az időutazásról szóló sci–fik sok érdekes ötletet vetnek fel ezzel kapcsolatban, de a legtöbb alternatíva hasra esik néhány logikai buktatóban. Az Időhurok egyetlen ember eredetének és életének történetét mutatja be, nem csak abban az előrehaladó értelemben, ahogy mi megéljük, hanem spirálszerű mozgással, ahol minden esemény visszahat egy korábbi eseményre, és mindegyik múltbeli tettnek következménye van. Az eredettörténet lassan áll össze, minden a maga idejében, és végül már nem is tudjuk megválaszolni a régi kérdést: a tyúk volt előbb vagy a tojás? Pontosabban, honnan ered az élettörténet, hol kezdődik az időspirál?
Figyelem, a cikk egésze spoilereket tartalmaz!
Az angol címet (Predestination) másképp is lehetett volna fordítani, bár talán nem hangzana olyan frappánsan, mint az Időhurok. A predestináció eleve elrendelést, tulajdonképpen magát a sorsot jelenti, azt a végzetet, amelyet nem lehet átírni. Ezt a fogalmat, amit mi elsősorban a valláshoz kötünk, az ausztrál alkotók könnyedebben használják nálunk, és nagyon jól teszik, mert több síkon értelmezhető, és a film filozófiai problémájára is utal. Az Időhurok arról szól, hogyan lesz valaki „a saját sorsának kovácsa”, és arra kérdez rá, milyen mértékben felelős az ember a saját sorsáért, és hogyan viszonyulhat saját magához: beleszerethet saját magába, vagy lehet a saját esküdt ellensége is, mindezt ugyanabban az életben.
A film elején egy férfit láthatunk (Ethan Hawke), aki vélhetően nyomozó, és láthatjuk, hogy egy bűnözőt próbál kézre keríteni, de nem jár sikerrel, ráadásul az arca a felismerhetetlenségig összeég. A technológia valószínűleg nagyon fejlett lehet, mivel az orvosa rögtön ad helyette egy újat, amivel már egyáltalán nem hasonlít régi önmagára. „A saját anyám sem ismerne rám”– mondja a nyomozó, de ha a néző ekkor már tudná, ki az anyja, ez a mondat ironikusan hangzana – a film vége felől nézve jót nevettem rajta. A férfi a történtek után kap egy utolsó lehetőséget, mielőtt leszerelik, hogy kézre kerítse a Sistergő nevű robbantós tömeggyilkost, akit egész pályafutása alatt hiába próbált elkapni.
Miután a nyomozó elindul az utolsó bevetésére, bárpult mögött álló csaposként láthatjuk viszont, amint szóba elegyedik egy elsőre meghatározhatatlan nemű emberrel. Ekkor még nem tudjuk, hogy időutazó, csak sejtjük, hogy az idegennek szerepe lesz a történetben. A férfi, vagy nő, először ellenségesen viselkedik, de a nyomozó hamar ráveszi, hogy elmesélje élete történetét. Ez a történet már önmagában is eléggé szokatlan. Megragadja a figyelmet, és egyben ez a hosszan elnyújtott elbeszélés képezi a film egyre nagyobb csavarokat produkáló második felének alapját, amelyben a nyomozó felajánlja az idegennek, hogy utazzon vele a múltba, és ölje meg azt, aki tönkretette az életét. Így kezdődik az időutazás, ami aztán mindent megváltoztat. Kiderül, hogy több közük van egymáshoz, mint gondolták volna, sőt, mondhatnánk, hogy a sorsuk egy és ugyanaz.
Térjünk vissza a kérdéshez: hogyan lehet valaki a saját szerelme és ellensége? Természetesen mind viszonyultunk már így saját magunkhoz, de az Időhurokban minden szó szerint történik, ráadásul az időutazás nyújt hozzá hátteret. Az idő képlékeny anyaggá válik, de a film szerkezetében olyan formára talál, mint amilyen a piskótatésztának a tortaforma. Nincsenek fölösleges jelenetek, a szerkezet zárt egész, zseniális belső logikai elrendezéssel, amibe még az is belefér, hogy a nézőre ne egyszerre zúdítsa az összes információt, hanem fokozatosan, egyre nagyobb megdöbbenést kiváltó mennyiségben adagolja a részleteket.
Ideje megmagyaráznom, melyek ezek a megdöbbentő események.
Az androgün tehát visszautazik az időben, és megkapja a lehetőséget, hogy fiatal énjét, aki akkor nőként él (Sarah Snook), megvédje a szerelmétől, aki „tönkretette az életét”, amikor elhagyta. Viszont amikor visszamegy abba a korba, szemtől szembe találkozik a lánnyal, és lassan megértjük, hogy ő, az androgün, aki a jövőben már férfi testben él, lesz saját maga szerelme. Amikor erre rájön, nem menekül el, mivel valóban beleszeret saját magába, még meg is jegyzi, hogy nem így emlékezett rá.
Egy idő után viszont, bár tudja, mi fog történni – és az elmesélt élettörténetből a néző is tudja, hogy a férfi elmegy, a lány pedig gyereket szül, és azután férfivá operálják –, mégis visszautazik a saját korába. Ha nem elég sokkoló az a tény, hogy valaki a saját szerelme és a gyerekének apja legyen, adódik a következő probléma, hogy akkor bizony ő a saját anyja is. Tehát a gyerek is saját maga. A kisbabát a nyomozó lopja el a kórházból, és teszi az árvaház küszöbére, ahol az androgün felnőtt. Ezek után, amikor már döbbent csendben vártam, hogy mi jöhet még a film végén, megérkezett a végső hurok az időben: a nyomozó összeégett arcát is meglátjuk egy pillanatra, ez a kép a film elejéről származik, és csak egy villanásig tart, de elég ahhoz, hogy megállapíthassuk, ugyanúgy néz ki, mint az androgün. Tehát ő saját magának mindene, életének és eredetének egyetlen szereplője. Ha ez még mindig nem lenne elég, kiderül, hogy a Sistergő is ugyanő, csak éppen egy későbbi időben, így tehát saját énjével kell szembenéznie.
Az Időhurok nem akciójelenetekkel tarkított, társadalmi kérdésekről szóló film, hanem egyetlen logikai paradoxon, „a tyúk vagy a tojás” kérdésének filmre vitt bemutatása, elképesztően egyedi módon. Ajánlom mindenkinek, mivel ilyet még biztosan nem láthattunk eddig, és lehet, hogy ezután sem fogunk.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
A veled történt események és az miként fogod fel a dolgokat és tanulsz belőlük és azt követően mik történnek veled az formálja az egyéniség személyiség jellemvonásait! Nem emelnék ki egy tyúk – tojás példát a filmből. Az egyetlen részlet. Arra is rávilágíthat a film, hogy aki sokkal informáltabb ember, azt informálatlanabbnak(„butábbnak”) tűnhet egy kevésbé informált ember számára. Információ hiányában és birtokában eltérő dolgokat gondolunk önmagunkról is és a környezetünkben élőkről is. Egy apró információ a birtokunkba kerül és szélsőségesen ellentétes dolgot gondolhatunk valamiről, vagy valakiről. Az ismereteink meghatározzák a különböző élethelyzetekben a viselkedésbeli hajlamunkat. Ugye milyen sokat számít az információ?